D. Tóth Kriszta

Előttem van anyám, ahogy áll a tükör előtt a fürdőszobában. Én a fürdőkádban ülök és nézem őt. Én olyan 12, ő 35 körül. Az arcát szemléli közelről, fintorog. A ráncait veszi számba. A két szemöldöke közötti kis függőlegeseket, a szeme sarkában a szarkalábakat, és főleg az orrától lefelé induló hangsúlyos nevetőráncokat. Megfogja az orcáit két-két ujjal, és meghúzza rajtuk a bőrt. „Így néznék ki, ha hálivúdban élnénk! Már rég felvarrattam volna az arcomat!" Én nevetek, azt hiszem viccel. Anyu örökké, már fiatalon is a fiatalságáért küzdött. Aztán a végére csak elintézte hogy végérvényesen fiatal maradjon... mert tíz évvel később, fiatalon: 45 évesen megbetegedett és elment. Dermesztő, amikor néha azon kapom magam a fürdőszobában, hogy miközben a gyerekem fürdik, a karakteres nevetőráncaimat simítgatom a tükörben... Dermesztő, de kijózanító. Abbahagyom, megfordulok, nevetünk.

Fiala Borcsa

Nem emlékszem, hogy az én anyukám sokat problémázott volna a kinézetén. De nálunk az volt a módi, hogy nem dicsérgetjük se a magunk, se a másik külcsínét. Inkább a hibákra hívta fel a figyelmünket, persze javító szándékkal. Ezért volt kábé 30 évig frufrum – mert hogy „az én lófejemhez nem illik más". És ezért rikkantott rám szüntelenül kamaszkoromban anyukám: „tüdő!"... hogy ne tartsam magam görbén. De itt is folytatódott a karma: két évvel ezelőtt az anyukám elvitte a nagymamámat a Szépművészeti Múzeumba. Édesanyám álldogált éppen egy kép előtt elmerengve, amikor hangos kopogást hallott a háttérből közeledni. A nagymama volt az (az ő anyukája), aki a botjával felfegyverkezve odacsörtetett, hogy rászóljon, azonnal húzza be a hasát...

Kormos Anett

Hááát... anyámnak fergeteges humora van, és a kelleténél némileg több öniróniája. Ő egyébként fiatalon feltűnően szép nő volt (most is szép persze), mégis mindig azt emelte ki, hogy mivel nem elégedett: „rövid a kezem, a lábam, nagy a hasam stb." Mostanra ez csak súlyosbodott. Engem nagyon szeret, szépnek is lát, de azért megtanított(ak) arra is, hogy lássam a saját tökéletlenségeimet. Látom is. De én a lányaim előtt tudatosan nem kritizálom magam, az ő külsejüket pedig pláne nem. Épp ezért legszívesebben bemennék az iskolába, hogy elbeszélgessek azzal a csontsovány tanárral, amelyik nem fogadja el a csokit a lányaimtól, mert ő „kövér és fogyózik". Azt a tornatanárt pedig nem tudom tiszta szívből szeretni, amelyik azt bírja mondani a túlsúlyosnak semmiképpen se mondható lányomnak csak úgy félvállról, hogy azért nem tud feljönni hídból állásba, mert biztos túl sok csokit és pizzát eszik. Nem gondolom, hogy baj, ha tisztában vagyunk a tökéletlenségeinkkel... a baj az, ha rosszindulattal tartják elénk a tükröt, és ha a tükörképünk – lássunk abban bármit is – határozza meg a személyiségünket.

Kárpáti Judit

A mamámnak, ahogy nekem is, kis melle van. Amikor megismerkedett a papámmal, és elkezdtek randizni, egy alkalommal sírva fakadt, és a papa nem tudta, miért. Erre a mamám azt mondta, hogy azért, mert neki nincs melle. Így, hogy nincs. Pedig volt, csak kicsi. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de engem a mamám mindig csak dicsért, biztatott, sosem gondoltam, hogy nekem gondot jelentene a mellem mérete. Más kérdés, hogy egy teljesen más ügyből kifolyólag később mégis súlyos testkép-problémáim voltak, de a mellem méretével soha, semmikor nem volt gondom, hiába kicsi. Ma pedig már teljesen őszintén elégedett vagyok, irtó sokat dolgoztam ezen, egyszer talán megírom, hogyan és miken mentem keresztül. A végeredmény, hogy örülök magamnak.

Both Gabi

Én rettentő kövér csecsemő voltam, aztán nagyon cingár kislány, erre következett a pufók kiskamasz, utána csontkollekció felnőtt nő (48 kg volt a versenysúlyom 25 éves koromig). Majd kissé túlsúlyos, de azért nem kövér középkorú nő. Utána hat éven át „nagyon anyuka": folyamatosan szültem, szoptattam, szültem, szoptattam, szültem, szoptattam. A súlyom mindegyik gyerekkel nőtt és nőtt. Aztán az utolsó szülésem után nem sokkal elvált nő lettem, huszonkét kilónyi hirtelen fogyással. Most mindjárt ötven leszek, beléptem a változókorba. Folyamatosan próbálom kontroll alatt tartani a súlyomat. Anyukám soha nem tett megjegyzéseket a külsőmre. Mindig elfogadott olyannak, amilyen éppen voltam. És ezért nagyon hálás vagyok neki. Szeretném, ha az én lányaim is ezt mondanák rólam, amikor felnőnek.

Pásztory Dóri

Biztos arról kéne írnom, hogy mit tett anyukám azért, hogy elfogadjam a testemet, a kezemet, de semmit nem tudok írni, mert pont azt tette, amit kellett. Egyáltalán nem foglalkozott vele, nem volt téma. Felvarrta a ruháim ujját, és mindig rám szólt, hogy tűrjem fel a pulcsimat, ha rálógott a kezemre. Ennyi. Négyéves voltam, amikor anyukám eldöntötte, hogy beteljesíti régi vágyát, és elvégzi a kozmetikusi iskolát. 1989-ben, 30 évesen minisztériumi engedéllyel (túlkoros volt) kezdhetett el tanulni. Az egész gyerekkoromat meghatározta a szépségszalon légköre, az ápoltságra, külső-belső harmóniára való folyamatos törekvés. Azt láttam, hogy anyukám boldog és szép attól, hogy foglalkozik a külsejével, hogy gondosan megválogatja a ruháit, a hajszínét, a rúzsát és szemfestékét. Még akkor is kiegyensúlyozottnak láttam, amikor egyáltalán nem volt az. Jókedvet tudott festeni az arcára. A színek-formák összhangjának fontossága olyan szinten belevésődött az énképembe, hogy csak a „típusomnak" megfelelő színekben érzem jól magam, és képtelen vagyok ebből kilépni. Egyszer egy műsorban súlyosan összevesztem egy stylisttal, aki valami narancsosat akartam rám adni. Marci kellett ahhoz, hogy az erős sminket sokkal természetesebbre cseréljem, mert ő folyamatosan azt erősíti bennem, hogy kencék nélkül vagyok a legszebb. Ennek ellenére nagyon szar napnak kell lennie, hogy smink nélkül lépje ki az ajtón, az pedig teljesen elképzelhetetlen, hogy arcápolás nélkül feküdjek le aludni. Szóval az én anyukám a szépészet eszközeivel hangsúlyozta az előnyeimet, és erős kézzel formálta az ízlésemet, amiért hálás vagyok neki. Az önbizalmam szerves része, hogy szépnek látom magam, de azt a hitvallást kaptam tőle, hogy a szépségért lehet és kell is tenni. Szóval, ha nem vagyok szép, arról én tehetek, meg a smink.

Deli Csenge (17)

Nem is emlékszem, hogy kicsi koromban hallottam volna anyát panaszkodni a külseje miatt. Valószínűleg azért, mert annyira el voltam foglalva magammal meg a saját gátlástalanságommal, hiszen a pufók habtestemre mindig valami incifinci szoknyácskát akartam rávarázsolni. Visszanézve a régi fotókat, az volt életem fénykora. Aztán ahogy beléptem a kamaszkorba, és elkezdett zavarni a súlyom... meg a kép, amit a tükörben láttam, egyre inkább meghallottam azt is, ahogy anyának böki a csőrét a szerinte nagy pocakja. Pedig egyáltalán nincs oka a panaszkodásra; ha nekem olyan modell lábaim lennének, mint neki, egy szavam nem lenne. Meg a diákjai is tőle kérnek kendő megkötési praktikákat matek óra közepén. (Elég gyanús...) Alapvetően egyébként világéletemben pozitív testképet sugárzott felém, akár a saját oldaláról nézve (sosem panaszkodott a zöld szemei miatt, így hát én is belenyugodtam, hogy az enyém is olyan, és ettől csak különleges vagyok), akár azzal, hogy szépnek lát hétfő reggel csipásan, kócosan, karikás szemmel, de sminkben is. Imádja elmondani minden egyes alkalommal, ha szerinte előnytelen számomra egy ruha, nálam meg olyankor beindul a csakazértis vagy jön a hiszti, hogy „nincs egy göncöm se". Végül nem ejtettek át a ló túloldalára, de viszonylag meg vagyok magammal elégedve, szóval azt hiszem, egyenes háttal, magabiztosan ülök a nyeregben, ami a szépség témáját illeti.

Kalapos Éva Veronika

Az én híresen szép anyukám olyan természetes módon nevelte belém a nőiességet, hogy eszemben sem volt problémázni rajta. (Nem sok ilyen dolog van... ) Ő annyira jó csaj volt, hogy amikor könyvtárosként dolgozott egy laktanyában, és átment az udvaron, hátraarcot kellett vezényelni a katonáknak, mert mindegyik őt bámulta.  Számára – és így számomra is – egyértelmű volt, hogy csinosan öltözünk, az utcára nem lépünk ki legalább szempillaspirál nélkül. Ebben később lazítottam, de talán nem haragszik meg odafentről ezért, és kihozzuk az adottságainkból a legjobbat. A ráncokkal sosem törődött, de nem is kellett, mert áradt belőle valami elemi nőiesség, és anélkül, hogy valaha megfogalmazta volna, ezt adta át nekem is, ami irtó nagy szerencse. Az egyetlen negatívum, amivel gyerekként találkoztam a külsőmmel kapcsolatban, az a széles „csípő para": mivel nekünk családilag ilyen van, több mint 30 évig nem mertem testhez simuló szoknyát viselni. Ma már igen, mert végre eljutott az agyamig, amit mindig mindenki mondogatott, hogy a széles csípő-vékony derék kombó igenis szexi.

Ujvári Bea

Nálunk inkább a negatív, mint a pozitív testképen volt a hangsúly. Nem kergettek a ház körül mikor tíz kilóval nehezebben jöttem haza egy nyári vakációról, de szó nélkül, szigorú diétára fogott anyám. (Hozzáteszem, már gimis voltam, ilyenkor egy lány komoly átalakulásokat él meg.) Gyorsan le is adtam a plusz kilókat, mert én is utáltam a háromszor nagyobb trikókat és a hosszú szélkabátot, ami alatt a testemet takargattam. Azt hiszem túlteljesítettem a kívánt napi diétámat, amikor csak citromos vizet ittam napokig. Ez persze elég rosszul sült el, mert tornaórán elájultam. Kaptam is otthon, hogy a diéta nem játék csak ésszel, lehet kislányom". Két sulis lányom van, az egyik magas, vékony, a másik alacsony, teltebb forma, testképüket sokszor befolyásolja az osztálytársak szemtelenül bátor véleménye. Ez egyre több beszélgetést igényel esténként, és sokszor felülírja az én tudatosan pozitív gondolataimat a testükkel kapcsolatban. Sportolunk, egészségesen étkezünk, próbálunk jó példát mutatni. Ha szóba kerül, és kérdeznek róla, megbeszéljük. Ettől függetlenül előfordul, hogy másnap reggel öltözködéskor a nagyobbik tesó szekrényéből választ felsőt a kisebbik lányom. Ő is érzi, hogy másmilyen, néha elbizonytalanodik, de csöppet sem befolyásolja abban, hogy a vastagabb szelet torta után nyúljon...

Horvát Sára

Anyám sosem foglalkozott ezzel, legalábbis nem így, szavakban, tudatosan, de az üzenet az volt, hogy így vagy jó, ahogy vagy, és az egészség nagyon fontos. Nekem lassan egyéves lesz a kislányom, a kisfiam pedig négy múlt, és szerintem ez a fiúknál is fontos téma. Komolyan beszélgetünk a férjemmel arról, hogy azt közvetítsük neki is: a saját magad elfogadása fontos, de tenni is kell azért, ha azt érzed, valami nem jó. A „szépség" fogalma mostanában kúszott be a szótárába, és most érzem csak igazán, milyen nehéz terep ez. Neki még az a szép, aki kedves meg vicces, vagy színes a ruhája. Jó lenne, ha nem egy üres fogalom válna ebből, hanem az maradna, amit most próbálunk átadni neki: mindenkit – őt magát is – olyannak kellene elfogadni, amilyen, hiszen a szépség nagyon szubjektív dolog. Az ember pedig a saját korlátait meg kell, hogy próbálja legyőzni; nekem is nehéz, de remélem, ők is meg fogják próbálni.

Dr. Gyurkó Szilvia

Hogy mi az én örökségem? Anyukám varrónő volt, és én voltam az ő élő próbababája. Egészen huszonéves koromig az egyik kedvelt szórakozása volt, hogy engem öltöztetett, mi több, amíg ő élt, én gyakorlatilag sosem vettem magamnak semmilyen ruhát. Amikor meghalt (21 éves lehettem), azt sem tudtam például, hogy milyen méretű melltartót hordok, és hol árulnak harisnyát. A családban mindenki nagyon odafigyelt arra, hogy csak jót mondjanak nekem arról, milyen vagyok, hogy nézek ki. Ezzel együtt  az anyukám sokat küzdött a túlsúlyával, és azzal, hogy mindehhez elég alacsony is volt. Olyan igazi töltött galamb. Cserébe az összes gyereke nem rá ütött, a bátyám és én (ahogy az apám) is elég gizdák vagyunk, úgyhogy az anyukám kissé magára maradt ezzel. Viszont sosem mulasztotta el elmondani, hogy vigyázzak az alakomra, sportoljak, figyeljek oda a kajálásra, mert fiatal korában ő is pont úgy nézett ki, mint én, aztán megszülettünk, és akkor meghízott, végül pedig úgy maradt. Úgyhogy amikor terhes lettem, azért volt bennem egy kis félelem, nehogy átalakuljon a testem, de nem így lett. Valamelyik nap lementünk a lányommal futni, és amikor visszajöttünk, akkor mondta, hogy (a mobil app szerint) 300 kalóriát égettünk el vele. Erre mondtam neki: Na, hát, az nem túl sok. Mire ő: Ami kész szerencse, mert egyikünknek sem kell fogynia. Ééééés, akkor azt éreztem, hogy huh! Oké. Ez a sztori nem gördül tovább még egy generáción át.