„Kedves mama!

Rendhagyó anyák napi ajándékkal készültem Neked.

Egészen meghökkentem, mert egy olyan kép úszott ma be harminc év ködéből, melyről nem is tudtam, hogy annak idején elhelyeztem emlékeim kis képeskönyvébe. De legalábbis összeragadhatott más múlt-fotókkal, mert azóta sosem villant fel. Ezt az emlékképet nyújtom át most Neked, hökkenjünk meg együtt rajta! Szóval: Balaton, a nyolcvanas évek eleje. Három–négy éves lehetek. Matracon fekszem, ringat a víz. A matrac sarkát fogod, és néha mondasz valamit. Én nézlek. Megint mondasz valamit, és a kompra mutatsz, amely a távolban, Szántód és Tihany között éppen félúton tart, és valami nagy-nagy nyugalommal halad célja felé. És az egész tájon ez a nyugalom, a kék ég a felhőkkel a vízen ringatózik, néhány sirály röppen a tó felett. Lehet, hogy furcsa, de nem is ez a kép döbbentett meg, melyet ma elém rajzolt valami vagy valaki, hanem az, hogy a képhez egy határozott gondolat is társul, miszerint én, három–négy éves fejjel azt gondolom, hogy nekem ezt a képet meg kell jegyeznem. Ahogy fogod a Balatonban a matracom végét, és mutatsz a komp felé, mely a fele utat már megtette Szántód és Tihany között.

Örömmel üzenem annak a „kissrácnak”, aki furcsán mosolyog a matracon, miközben anyjára bámul őzike szemeivel: sikerült! Megvan a kép. Nem tudom, hogy csináltad, és hogy hová rejtetted eddig, de megvan. És marad is most már, amíg csak Balaton lesz, és a Balatonon ringatózó matracok.

Drága mama! Fogadd ezt a képet olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel bámult rád a matracról az a kisfiú. És amilyen szeretettel te visszanéztél rá. Fogadd a Balatont, boldog nevetéseink hullámzását. A nyári esték békakuruttyolós, tücsökhegedűs csöndjét. A főtt kukorica és a hekk illatát a partról. A pokrócot, amelyet a labdámra és a papucsainkra terítettél, amíg a vízben voltunk. A széles karimájú nyári kalapodat, melyet én is fölpróbáltam, de elnyelte az egész fejemet. És fogadd szeretettel azt a mozdulatot, mely gyors, a szemem sarkához kapó, de onnan a kezemet gyorsan a klaviatúrára visszahelyező, mert mégsem illik könnyezni néhány fakó emlék-érzés-képtől egy férfinak, aki a matracos kisfiúból lettem.

De azért írnék még valamit, mama. Ha lesz egy másik matracos kisfiú, aki nagyon hasonlít majd rám, kérlek, mutasd meg neki – miközben a matrac szélét fogod –, hogy merre van a komp, Szántód és Tihany között, valahol félúton.”

A kép nem a pályázót ábrázolja.

Fotó: FORTEPAN/Umann Kornél