„Kedves Mama!

Becsukom a szemem, és emlékszem…

Emlékszem az első pillanatra, hallom a hangod odabentről. Érzem, hogy picit félsz tőlem, de biztatlak, hogy ügyes leszel! Tudom, hogy büszke és boldog vagy, amiért jövök Hozzád! A testvéreim is várnak már és Apukám legkisebb lánya lehetek!

Emlékszem… ülök az öledben és Te énekelsz nekem. Olyan szép hangod van, úgy csodállak! Kétéves vagyok, tanítod a szavakat, sorban mondod őket, én próbálom utánad mondani, de a „mátosztészta” után nem akarok mást. Te kitartóan próbálkozol tovább, aztán nevetve legyintesz egyet.

Emlékszem… Nagyon szerettem az oviba vezető utat, mindig olyan hangulatos volt kézen fogva sétálni Veled! Várj csak, Anya! Még most is érzem az őszi avar illatát, ahogy rugdosom a leveleket! Persze Te rám szólsz, hogy ne rúgjam le a cipőm orrát, és a nadrágomat is megigazítod, mert kilóg a derekam. Olyan gondoskodó vagy, mindig törölgeted a számat, mert maszatolva eszem. Aggódsz értem, ha előreszaladok, ha egyedül megyek le a lépcsőn. Türelmesen tartod a kanalat, hogy befejezzem az éneklést és elkezdjem az ebédet. Tudom, hogy fáradt vagy, Anyukám, tudom, hogy megint fáj a fejed, de azért játszanál velem egy kicsit? Nézd, ezt neked csináltam, nézd, nézz rám! Úgy érinted meg a kicsi fejemet, hogy még mondanod sem kell, tudom, mit érzel.

Emlékszem… Anyák napja van az iskolában, megtanultuk a verseket, énekeket. Úgy félek a szerepléstől, már kint állunk a díszterem színpadán. Nyújtogatom a nyakam, kereslek a sorok között. Ijedten nézem az ajtót, hogy mikor lépsz be rajta. Látni akarom már azt a megnyugtató, barna szemed, ahogy biztatva rám mosolyog! Ahogy nézel engem, Anya, úgy senki más nem tud rám nézni!

Emlékszem… semmi sem jó, nem akarok rendet rakni, nem akarok hazajönni, nem akarok tanulni, nem tudom, mit akarok. Jó lenne beszélni erről, de még azt sem akarok. Még szerencse, hogy az óvó, szerető gondoskodásod végigkísért a tinikor és a felnőtté válás nehéz útján. Saját élet, szerelmi bánatok, munkahelyválasztás... Ilyen ez a felnőttkor? Ezt mondtátok mindig, hogy élvezzem a játékot, hogy örüljek, amíg iskolába járhatok! Milyen bölcsek vagytok, Ti szülők! Épp visszavágyom kicsit, de aztán, megváltozik minden, mondanom kell valamit! Képzeld, én is Anyuka leszek! Félek tőle picit… Mi van, ha nem jól csinálom, ha nem vagyok még készen erre? Aztán megtörténik, éjszakázom, etetek, altatok, pelenkázok megállás nélkül. Nézek Rád, hogy ezt hogy bírtad végigcsinálni velünk. Ez az Anyaság? Jól csinálom? De csak mosolyogsz, és azt mondod, hogy cselekedjek ösztönösen, menni fog az! Álmos vagyok, Anya! Visszaülök az öledbe, jó? Énekelj nekem még! Én leszek megint a kicsi és Te a nagy!

Emlékszem Rád, ott ülünk megint és csak nézel engem. Négy és fél éves vagyok. Én úgy érzem, hogy soha nem akarok kibújni a karjaid közül. De azt mondják odakintről, hogy köszönjek most már el Tőled, és térjek vissza a jelenbe! Engedjelek el és bocsássam meg Neked, amiért itt kellett hagynod engem. Bocsássam meg, amiért nem léptél be azon az ajtón soha, amit annyiszor néztem reménykedve Anyák napján az iskolában. Úgy érzem, sikerül, mert most megéreztelek, és tudom, mindvégig velem vagy, csak máshogy! Ekkor egy pici kéz fogja meg az enyémet. Mikor kinyitom a szemem, a hároméves kislányom néz rám és azt mondja, „lehetsz az Anyukám, jó?” Odahajol és megnyalogatja az arcom. Nem is tudom, hogy bújjunk jobban egymásba… Én vagyok már a nagy és Ő a kicsi, és most már tudom mi az, hogy Édesanya! Köszönet érte a gyermekemnek is, hogy engem választott és megmutatta a világot a másik oldalról. Ezt mind nekiadom, mindent, amit Te adtál volna nekem, ha van még egy kis időd! Valamint köszönöm Édesapámnak és Nővéremnek azt a rengeteg gondoskodást és szeretetet, amit kaptam Tőlük, hogy pótolják mindazt, amit nem lehet! Végül pedig, köszönöm Neked, hogy világra hoztál, Édesanyám! Tudom, hogy ha becsukom a szemem, visszajöhetek Hozzád bármikor, ide az öledbe és énekelsz nekem.

(...) „Nem félek, de azért

sírni akarok,

szállok én is, mint a füst,

mert könnyű vagyok

Ki emel, ki emel,

ringat engemet?

Kinyitnám még a szemem,

de már nem lehet…

Elolvadt a világ,

de a közepén

anya ül, és ott ülök

az ölében én.”

(Zelk Zoltán)

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Radharani