-

Olyan sokféleképpen lehet megélni az identitásunkat, amelynek minden rétege mindenkinél másképp, más helyzetben kerül előtérbe. Ahogy nincs két egyforma ember, nő, férfi, gyermek, úgy nincs két egyforma magyar, angol, olasz, német, afgán vagy szír sem. Nincs két egyforma hazafi, kivándorló, bevándorló, őslakos vagy menekült sem.

Nem mindenki romantikus, aki Magyarországon él, sőt szeret ott élni, ahogy nem mindenki utálja azt, amit hátrahagyott, amikor amellett döntött, hogy egy másik országban próbál szerencsét.

Őszintén jó volt olvasni, arról, hogy Anettnek mit jelent Magyarország, az otthon, a haza fogalma. Melegséggel töltött el, pedig én teljesen másképp viszonyulok ezekhez a szavakhoz.

Nem ünnepeltük meg kifejezetten március 15-ét, de azért eszemben járt egész nap, és volt egy kis „más ez a nap” érzésem. Még kokárdát is kerestem, de elég gyorsan feladtam a kutatást, és konstatáltam, hogy valamelyik költözésünk áldozatául estek a kis piros-fehér-zöld szalagok. Pedig jól esett volna felvenni itt Londonban is, de aztán néhány pillanat nosztalgiázás után a dobozok feltépését vasalásra cseréltem. Végül győzött a gyakorlatiasság. Pár órám volt csak rendbe tenni a lakást, lenullázni a vasalókosárban tornyosuló halmot, úgyhogy a nemzeti ünnep okozta emelkedett hangulatomat, és a múltba révedést is gyorsan visszarántotta az idő szűke a földre és a jelenbe.

Én ilyen vagyok. Nem tudom, hogy azért, mert rossz a memóriám, vagy azért rossz a memóriám, mert viszonylag kevés időt töltök emlékezéssel. Ez nemcsak a nemzeti ünnepekre igaz, hanem a saját kis magánünnepeimre is. Lehet, hogy furcsa, de nem kerítünk túl nagy feneket a névnapoknak, szülinapoknak és a kapcsolatunkhoz köthető ünnepeknek sem.

Ha valamelyik napot szeretnénk kiemelni a hétköznapok forgatagából, akkor eldöntjük, hogy így teszünk, nem pedig egy fix eseményhez kötjük a kivételes alkalmat. Ez nem jó. És nem is rossz. Egyszerűen mi így élünk.

Délután a kávé mellett elolvastam Anett cikkét, és azon gondolkodtam,

nekem mikor szakadtak ki a gyökereim, mikor dőlt el, hogy inkább vagyok madár, mint fa. Mikor ébredtem rá, hogy nekem a változás lehetősége okoz biztonságérzetet, és a helyváltoztatás lehetősége jelenti a szabadságot.

Azt hiszem, 11 évesen, amikor elköltöztünk a kis faluból, ahol addig éltünk. Számomra Palotabozsokon volt meg mindaz, amiről Anett írt. Gyerekként azt gondoltam, mindenkinek van egy háza, kertje, a kertben fája, emberek felnőnek, összeházasodnak, gyerekeket szülnek, akik majd elköltöznek a másik utcába, és onnan járnak át vasárnapi ebédre. Hétköznap mindenki dolgozik, hétvégén mindenki templomba megy, délután a férfiak focimeccsre mennek, a nők meg otthon tesznek-vesznek. Eszembe sem jutott, hogy lehet másképp, hogy valaha el fogunk onnan költözni, hogy létezik egy másik világ a falu határain túl is.

Aztán 11 éves koromban minden a feje tetejére állt. A családi házból albérletbe költöztünk, a faluból városba, a családi harmónia véget ért, majd megbonthatatlan anya-lánya véd- és dacszövetség lett belőle. Két év múlva újra költözés az albérletből saját lakásba, továbbra is kettesben. Megszűnt az állandóságra való igényem.

Az otthont az jelentette, ahova hazamegyek az iskolából vagy edzés után. Ahol az anyukám nyitja az ajtót, és ahol együtt ülünk le az asztal mellé ebédelni. Ahol együtt kuporodunk a kanapéra, és beszéljük meg a nap eseményeit.

Nem számított, hogy a ház melyik utcában van, milyen szám van a lakásajtóra írva, és az sem, hogy kerek vagy szögletes az ebédlőasztal, amire az étel kerül vagy, hogy a kanapé színe sárga, zöld, esetleg kék. Az együtt töltött idő számított, ott, ahol épp megéltünk a pillanatokat. Uszodákban, lakásokban, kirándulásokon.

Azt hiszem, ebben a három évben korhadtak el a fizikai értelembe vett gyökerek. Már nem volt udvar, nem volt fa, viszont rájöttem, hogy van madár... szárnyakkal, aki fel tud röppenni, és a kopár, leveleit mind elhullató fáról át tud szállni egy újra, egy zöldre, ahol másképp süt a nap, más a földtől való távolság, más fajok lakják, más a kilátás. Előfordul, hogy kevesebb hely van a fészeknek, van, hogy zavaró az újfajta csiripelés, több az árnyék, de új perspektívák nyílnak meg.

Engem gazdagítanak az új impulzusok, és saját magam újradefiniálása. A változás folyamatosan önismeretre késztet, újra kell gondolnom az identitásaimat. Az új helyzetben, miszerint külföldön élek, többek között azt is, mit jelent számomra Magyarország, mit jelent magyarnak lenni.

Nagyatádon születtem, Palotabozsokon nőttem fel, Pécsen ébredtem öntudatomra, oda köt az úszópályafutásom, a sportsikereim, a gimnáziumi évek és barátok. Budapesten váltam felnőtté.

Magyar címeres melegítőben vettem részt a versenyeken, a magyar Himnuszt hallgattam a paralimpiai dobogó tetején, és a piros-fehér-zöld zászlót húzták fel a tiszteletemre. Ezt már senki nem veszi el tőlem, mindig a részem marad,

egy fontos, állandó tégladarab abban az építményben, ami én vagyok.

Hét évig éltem abban a lakásban, amit az athéni Paralimpia utáni jutalomból vásároltam. Az első saját, felnőtt otthonom volt, amit teljes egészében a saját ízlésem szerint alakítottam. Rengeteg emlék és élmény kötődik ahhoz a lakáshoz, mégsem szorul össze a szívem, ha rá gondolok. Nem vágyom vissza, nem hiányzik, ahogy egyik korábbi otthonom sem. Mindegyik meghatározó színtere volt egy-egy életszakaszomnak. Akkor és ott. Most pedig máshol van a helyem, a helyünk.

Most már ott van az otthonom, ahol a kisfiam és a férjem várnak.

Szeretem a múltamat. És szeretem a jelenemet is. Szeretem Magyarországot. És szeretem azt az életet is, amit itt, Londonban élünk. Szeretem az otthon töltött heteket. És szeretek visszajönni. Szeretek magyarul beszélni. És szeretem, amikor angolul beszélnek körülöttem. Szeretem azt a kulturális-történelmi-érzelmi-nyelvi kapcsot, amely megadja a magyarság alapját, amellyel össze tudunk kapcsolódni bárhol a világon, azzal, akivel érezzük a kötődést. Ez nem kötelesség, ez egy lehetőség. Egy alap, amelyre sokszínű emberi kapcsolatokat építhetünk.

Szerettem azt az életet, amit otthon éltünk, azokat a helyeket, ahova jártunk, azokat az embereket, akik körbevettek minket. Nem azért jöttünk el, mert otthon minden rossz, külföldön pedig minden jó. Semmi nem ennyire fekete és fehér.

Ahogy az sem, hogy mindenki külföldre vágyna, minden külföldön élőnek honvágya van, mindenkinek nehéz, vagy könnyű az az élet, amit él. Van, aki kényszerből hagyja ott Magyarországot, vagy kényszerből marad ott, és vannak, akik nem. Mi döntési helyzetben voltunk, mérlegeltük a lehetőségeinket, a saját igényeinket, azt, hogy mi tesz minket boldoggá, mi zavar minket a hétköznapokban, min tudunk változtatni... és min nem. Majd váltottuk.

Van, amikor honvágyam van. És van, amikor nagyon örülök, hogy 1700 kilométerre vagyok Magyarországtól. Van, amikor nagyon büszke magyar vagyok. És van, amikor kevésbé.

Egyéni sorsok, döntések és történetek vannak. Anetté, az enyém, a tiéd. Sokféleképpen vagyunk magyarok. És ez így van jól.

Pásztory Dóra

Kiemelt kép: Getty Images/3quarks