–

Nem tudom elmondani, hányszor gondoltam téli estéken arra, hogy majd milyen lesz. Milyen lesz, amikor már nem nekem kell rávennem a hétéves gyerekemet arra, hogy végezze el az iskolai feladatokat, amikor nem leszünk összezárva egész nap egy kétszobás lakásban, amikor újra zöldellnek a fák, és nem a komor téli sötétséget látom délután fél négykor az ablakon kibámulva. Amikor újra megölelhetek valakit a velem egy háztartásban élőkön kívül, vagy leülhetünk egy kávéra a napsütésben beszélgetni egyet. Amikor a főzés minden terhe már nem rám hárul, hanem egyszer-egyszer egy étteremben élvezhetem egy nálam szakképzettebb szakács munkáját, és valaki más mosogatja el a koszos edényeket ebéd után.

Ültem a kádban, és próbáltam ellazítani a ránk nehezedő nyomástól megfeszülő izmaimat, miközben álmodoztam, de minden ilyen felvillanó kép beláthatatlan távolságban volt akkor, amikor nem napokban és hetekben mértük az idő súlyát, hanem percekben, és amikor a nap végén azt összegeztük, hogy sikerült-e megugrani azt a nem túl magas lécet, hogy aznap senki nem sírt semmin (azt hiszem, rajtam csúszott el a legtöbbször a jó eredmény).

Múlt hétvégén pedig ültem a tengerparton az osztrigáim mellett (utam az osztrigaimádatig munkacímmel írok majd egy tanulmányt, ne aggódjatok), míg Barni boldogan dobálta a köveket a vízbe. Sütött a nap, idegen emberek voltak körülöttem (természetesen kétméteres távolságot betartva), ott toporgott mellettem Marci nagykabátban (ő nem az a „leülünk, és bámulunk ki a fejünkből” fajta), és az járt a fejemben, hogy hát, itt vagyunk. Érzem, ízlelem, beszívom a valóság minden elemét, ami néhány hete a képzeletem játéka volt csak.

Kibírtuk, túléltük, ha nem is lett vége, de haladunk lépésről lépésre, és minden apró darabka, ami visszaadja a szabadságérzetünket, olyan elementáris erővel hat ránk, mintha egy győztes forradalmat ünnepelnénk a múlt században.

Tavaly augusztusban tértünk vissza Magyarországról, nem sokkal utána megint szigorították a nemzetközi utazások feltételeit, elkezdődött az iskola, mi pedig annak érdekében, hogy a lehető legtovább maradjanak nyitva az oktatási intézmények, és ne növekedjen a fertőzöttek száma, igyekeztünk egyéni felelősségvállalással minimálisra csökkenteni a társas érintkezéseinket. Nem sokáig bízták ezt a mi döntésünkre, hamarosan újabb lockdown következett, és már szabályként lett kimondva, hogy nem találkozhatunk senkivel. Télen, karácsony után tetőzött a harmadik hullám itt, Angliában, erről írtam akkor is, így december 19-étől március 8-áig minden zárva volt, a lakhelyünk környékét sem hagyhattuk el, az otthonunkat is csak meghatározott indokkal.

Ezek után első lépésként az iskolák nyitásával kezdődött meg a nagyon lassú út a szabadabb hétköznapok felé. Miután a gyerekek visszamehettek az osztálytermekbe (folyamatos, ingyenes antigén-teszt biztosítása mellett a szülők, a pedagógusok és az idősebb tanulók számára), és négy hét után sem emelkedtek a számok, április 12-én jött a mindenki által nagyon várt újabb fázis, amelyben lehetővé tették az éttermek, kávézók teraszainak használatát, a nem alapvető fontosságú boltok megnyitását, a belföldi (Anglián belüli, de nem az egész szigetországban érvényes) utazás engedélyezését és az Airbnb szállások foglalását (a hotelek talán május végén nyithatnak).

Ez a dátum egyébként beleesett az iskolák tavaszi szünetébe is, így benne volt a pakliban, hogy a szabadság első élményeként a fél ország valamelyik autópályán ül a dugó közepén. Én is tartottam ettől, amikor a szállásfoglaló app javaslatára lefoglaltam egy kis lakást a keleti parton, másfél óra autóútra Londontól egy osztrigafarmjairól ismert városkába, aminek a nevét sem hallottam még korábban.

Már a szállásfoglalás ténye is olyan boldoggá tett, mintha azonnal indulhatnánk, pedig akkor még vártuk az újabb kormányzati bejelentést a lazításokról.

Természetesen csak olyan lehetőségek között nézelődtem, ahol rugalmas lemondási feltételeket kínáltak, mert az utolsó pillanatig sem mertem elhinni, hogy tényleg eltölthetek néhány éjszakát az otthonomon kívül, hogy egy másik ágyban alhatok (rosszul), és egy másik tűzhelyen főzhetem a reggeli kásámat (jól).

Már ezek a gondolatok is olyan izgalomba hoztak, mint egy lottón nyert föld körüli utazás, így teljesen hidegen hagyott az időjárási előrejelzés. Mint utóbb kiderült, szó szerint is, de ez tényleg csak részletkérdés volt.

Az utazás előtti napon elvégeztük a teszteket, online házhoz szállítással rendeltünk mindent, amiből a szálláson meg tudjuk oldani a reggelit és a vacsorát, hogy a lehető legminimálisabbra csökkentsük a helyi boltok látogatását.

Az utazás és a szállás igénybevételének gondolatával ugyanis teljesen komfortos voltam (köszönhetően annak, hogy megbizonyosodhattunk arról, nem vagyunk vírushordozók), abban viszont nem voltam biztos, hogy miként viszonyulnak majd a helyiek a hirtelen felbukkanó embertömeghez, lesz-e bennük rossz érzés, félelem, és azzal kapcsolatban is éreztem szorongást, hogy nagyobb üzletbe kelljen bemennem, ezt ugyanis teljesen kikerültük az elmúlt egy évben azzal, hogy csak a helyi kisboltokban vásároltunk. 

„Nem a tanmenet, nem az óraterv vezérli az iskolát, hanem a jóérzés” – Egy iskolaigazgató gondolatai az újraéledő suliból

WMN Life – 2021. április 26. – KÖÁ

 

Ezek azok a normális életbe való visszatérés apró részletei, amik nem szerepeltek az ábrándjaimban a kádban ülve. Hogy feszült leszek attól, ha sok ember vesz körül, összeugrik a gyomrom, a gondolattól, hogy „csak úgy” bemenjek egy boltba bámészkodni, ha úgy érzem, valaki nem tartja be az előírt távolságot, nem megfelelően hordja a maszkot, vagy nem tudom, milyen reakcióra számítsak, ha elhagyom a jól ismert környezetet.

Hogy ez az egy év nem fog eltűnni nyomtalanul, nem úgy van ez, hogy be vagyunk zárva a négy fal közé, majd, amikor kiengednek minket, akkor „mintha mi sem történt volna”, vígan visszatér minden a régi kerékvágásba.

Természetesen attól is tartottam, hogy mi van, ha nem tudom élvezni a szabadságot, mint a legrosszabb szilveszteri bulikon, amiknek mindenki hatalmas elvárásokkal vág neki, majd legalább ekkora csalódással távozik. Mi van, ha annyira nagyon vágyom arra, hogy boldog és felszabadult legyek ebben a pár napban, hogy pont ezzel teszek magamra extra terhet?

Azzal, hogy hideg, de csodás napsütéses hétvégét kaptunk bátorításul, hogy a tenger egyenletes morajlása, de pusztán a látványa is megnyugtatott, a helyiek vendégszeretete, a kis éttermek teraszain üldögélő emberek mosolya szinte az első sétánk alkalmával elsöpörte minden kétségem.

Az első sör és első adag osztriga (egy fél kávé áráért, egyenesen a lábunk előtt heverő farmról) úgy feledtette el velem az elmúlt év minden nehézségét, amit, azt hiszem, tavaly nyár óta egyszer sem éltem meg. A teljes, felszabadító, pihentető kikapcsolódást, amikor órákra el tudtam feledkezni arról, hogy még mindig tombol a világjárvány. Mindezt lelkiismeret-furdalás nélkül.

Az egyetlen dolog, ami újra is újra rám tört, a család és a barátok hiánya, ölelése, hogy mennyire szeretném velük megosztani ezt az élményt, adni egy picit ebből a jóból, vagy csak érezni a fizikai közelségüket. Erre még mindig várni kell.

De erőt ad, hogy ahogy azt sem tudtam még néhány hete elképzelni, hogy most gumicsizmában és nagykabátban sétálok a tengerpart kövein, aztán most mégis itt vagyok, úgy hamarosan velük is találkozom, és hazautazhatunk Magyarországra. Addig meg írom a homokba az üzeneteket, küldöm a színes, vidám képeket, hogy legalább így, virtuálisan érezzék azt a sok pozitív, reményteljes energiát, ami körülvett minket ebben a néhány napban.

Pásztory Dóra

A képek a szerző tulajdonában vannak