Mózes Zsófi: A szövettan eredménye hiányzik csak, de meglesz az is. Kivárom.

–

Már a tizedik váróban ülök. Az ölemben kétujjnyi paksaméta, ambuláns lapok, leletek, meg három cédé a képalkotó vizsgálatokról – a felhőből nem érik el a felvételeket, a számítógépek régiek, a rendszer lassú. Baszakodós, mondta korábban az egyik orvos.

Próbálom a kőpadló repedéseihez illeszteni a cipőtalpam szélét, meg az aneszteziológiai dokumentáció betűire párhuzamosan felcsiptetni az asszisztenstől kapott reklámtollat. Előttem négy, fehérre mázolt, keskeny ajtó. Az ecsetvonások beleszáradtak a festékbe, itt-ott felpattogzott már a máz.

A rendelést kopogással ne tessünk zavarni, betegjogi képviselőnk a következő, és ha eszközhiányt tapasztalunk, ne fényképezzük le, helyette forduljunk ide és ide. Ha mégsem így tennénk, és a képek nyilvánosságra kerülnek, megsértjük a kórház jó hírnévhez való jogát.

Az ezzel járó következmények szintén laminálva, szemmagasságban az ajtókra ragasztva.

A rendelők száma patinás réztáblákon: 184, 185, 186, 187. Furcsamód a páciensek az első ajtón távoznak, az utolsó pedig a bejárat, onnan szól ki időnként az asszisztensnő. Rövid, élénkvörös hajú, az ötvenes évei elején járhat. Jókedvű és segítőkész, a lendülete váratlanul ér ebben a közegben. Nekem nem a nevemet kiáltja, direkt felém fordul, a Józsefek és Tamások között egyértelmű számára, amikor én következem. A cuccaimat pakoljam csak le, nem sietünk, a fogasra is akaszthatom, mondja.

Először feltesz néhány kérdést, vérnyomás meg testhő, aztán átfáradunk a főorvos úrhoz a szomszéd szobába. Ő mond majd ítéletet, folytatja, hogy altatható vagyok-e, és a főorvos úr szigorúbb ugyan, de ne aggódjak, biztosan rendben lesz minden, hát szemtelenül fiatal vagyok még. A piercingeket ki kellene venni az operáció idejére, de rögtön utána visszatehetem, mondja, tudja, hogy van, ami pillanatok alatt benő.

Még pár kérdés gyógyszerérzékenységről meg a drogfogyasztási szokásaimról, majd elérkezettnek látja az időt, és átvezet a főorvos úr rendelőjébe. A szobába lépve egy őszes, kopaszodó fejbúbot látok csak. Foglaljak helyet az asztallal szemben, mondja az asszisztensnő, miközben a főorvos úr elé teszi a papírjaimat, majd visszamegy a saját asztalához. Egy meglepően alacsony, idős férfival találom szembe magam. Az arcán fémkeretes szemüveg és vékonyra igazított bajusz, a középső metszőfogai között pedig jókora rés.

Tekintetéből a laminált lapok szigorúsága köszön vissza, a jókedv meg a bizalmas légkör a másik szobában maradt. Nem szól, csak néz, szinte már méreget, miközben az asztalon lévő műanyagdobozba nyúl, egy szabálytalan répahasábot vesz kézbe, és hangosan rágni kezd.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így, a répával meg egymás nézésével, de azt biztosan tudom, hogy kényelmetlenül sok. A műtét előtt ez az utolsó, hajtogatom magamban, és csak az zökkent ki, amikor a főorvos úr egy újabb zöldségszelet helyett inkább az egér után nyúl. Tekergeti a monitort, nézegeti a leleteimet, az értékeimet, feltesz párat a korábban megbeszélt kérdések közül, de sok újdonság nincs, nem estem teherbe a két szoba között megtett néhány méteren. Vetkőzzek le derékig, mondja, de további utasítás híján maradok a helyemen, vele szemben. Megkérdezi viszont, hogy van-e kivehető fogam, vagy legalább, ami mozog. Nincs, mondom, de nem vagyok elég meggyőző. Nyissam ki a számat, de ne így, hát így nem látja, pedig esküszöm, próbálok úgy fordulni, hogy az asztal túloldaláról is belelásson a számba.

Végül csak felállít, menjek oda mellé. A székével oldalra fordul, feláll ő is, a szeme pont a mellemmel kerül egy magasságba. A nyakamhoz nyúl, a bőre papírvékony, kicsit nedves, hideg kezével tapogat, keresi a nyirokcsomóimat. De csak a kezével, a szeme máshol jár.

Aztán a fülébe dugja a fonendoszkópot, és először szemből, majd hátulról, és ismét szemből hallgatja, ahogy kötelességtudóan sóhajtok.

Bár nem szól semmit, abból, hogy visszaül az asztalához és gépelni kezd, arra következtetek, hogy végeztünk. Visszaülök én is, felöltözöm, ő meg már nyomtat, itt írjam alá, kopogtat a papíron hosszú körmével. Szignózom, amit kell, a kétujjnyi paksamétámhoz szorítok az új lapokból egy-egy példányt, de itt nem mondja senki, hogy pakoljak csak nyugodtan, nem sietünk, és én is mennék már. A kérdésemre, hogy szükség van-e még valamire, csak egy alig észrevehető, néma fejrázást kapok.

A folyosón az élénknarancs széksor vár, már csak én ülök rajta, elfér mellettem a kabátom és a táskám is. A papírokat egymásra rendezem. Most veszem csak észre, hogy a mappa az asszisztensi asztalon maradhatott, de nem baj, megleszek így is, a világért nem mennék be oda még egyszer. Azért átfutom a lapokat, biztos, ami biztos, nem maradt-e bent valami, ami nem jó online, ami nyomtatva kell. A számítógépek régiek, a rendszer lassú. Baszakodós, tudjátok. De itt van minden, beutalók, leletek, ambuláns lapok. A főorvos úr jóváhagyása, zöld út a műtéthez.

A szövettan eredménye hiányzik csak, de meglesz az is. Kivárom.

Mózes Zsófi