-

1. Az anorexiát senki nem „választja”

Mielőtt anorexiássá váltam, azt gondoltam, ez csak egy drasztikus fogyókúra, amit azok az emberek csinálnak, akik olyanok akarnak lenni, mint a szupermodellek vagy a celebek. De ma már tudom, hogy az anorexia nem fogyókúra, és nem is életmód.

2. Nehéz eldönteni, hogyan tudsz az eszedre hallgatni

Amikor az anorexia fogságában vergődtem, olyan volt, mintha egy gonosz kisördög ült volna a vállamon, aki folyton önpusztító és irracionális dolgokat suttogott volna a fülembe. Olyanokat, hogy:

„Kövéren senki sem fog szeretni, egyedül fogsz meghalni, és a macskák fogják felfalni a testedet, akik szintén elhíznak majd tőled.”

Ha azt hallanám, hogy valaki ilyeneket mond egy másik embernek, úgy gondolnám, ez bántalmazás, zaklatás. A gond az, hogy ha anorexiás vagy, akkor ez az egész a saját fejedben zajlik.

3. Minden egyes alkalom, amikor eszel, maga a kihívás

A gyógyulás egyik legnehezebb része, hogy megtanulj különbséget tenni a saját hangod és a gonosz kisördög hangja között. Gondolj csak egy átlagos napra: hányszor eszel? Amikor anorexiás voltam, minden egyes ilyen pillanatban őrületes vita zajlott a fejemben. Ha egy kolléga megkínált egy keksszel, vagy ha egy étteremben ültem az étlappal a kezemben. Mit tegyek? Egyek, és ezzel kockáztassam, hogy bekerülök a bűntudat és szégyenérzet negatív spiráljába, vagy utasítsam vissza az ételt, legyek inkább udvariatlan, és érezzem magam kiközösítettnek? Amikor nevettem, vagy éppen vidáman beszélgettem valakivel, akkor is ez a vita pörgött egyfolytában a fejemben a gonosz kisördög meg a jobbik énem között.

4. A gyógyulás azt jelentette, hogy megtanultam visszakiabálni

Ahogy egyre erősebb lettem, rájöttem, hogy a fejemben lévő gondolatok nem a saját személyiségem sötét oldalát jelentik. Az anorexia nem része a személyiségemnek, hanem egy olyan szörnyűséges gépezet, amit a bizonytalanságom, a szorongásaim és a félelmeim működtetnek, és az a vágyam, hogy kontrolláljak egy tökéletlen világot.

5. Nem arról szól a gyógyulás, hogy „nincs más dolgod, csak egyél többet”

Ha valaki le van soványodva, először is ösztönösen szeretnél beletömni egy hatalmas tál finoman illatozó sütit, és addig nem is hagyod felállni, amíg meg nem eszi az egészet az utolsó falatig. Ez egy nagyon kedves és gondoskodó gesztus, de sajnos figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az anorexia nem a gyomrodban, hanem a fejedben dől el.

Egy anorexia nélküli agy, ha azt gondolja „éhes vagyok”, akkor a következő gondolat az: „ennem kell”. Egy anorexiás agy azonban szétválasztja ezeket a gondolatokat, és helyettük megalkotja: „az éhség jó” ideológiáját.

Hónapok, vagy akár évek önkínzó kalóriaszámlálása után nem lehet csak úgy egyszerűen kilépni ezekből a gondolatokból. Egy tál süti sajnos semmit nem old meg.

6. Nagyon nehéz beszélni az anorexiáról, de végül ez teszi könnyebbé a helyzetet

Azt hiszem, az emberek fejében egy csomó előítélet van az anorexiával kapcsolatban. Aggódtam amiatt, hogy a barátaim majd azt fogják hinni, hogy elítélem őket amiatt, amit esznek, vagy ahogyan kinéznek. Aggódtam azért is, hogy mit fognak szólni, ha kiderül, amiért hazudtam nekik. Viszont amikor elkezdtem beszélni a problémámról, mindenki szeretettel, támogatással, elfogadással válaszolt, és ez hatalmas előrelépés volt.

7. Nem tudod megtenni helyettem

Tudom, hogy nagyon rossz, ha azt látod, hogy szenved az, akit szeretsz. Sokszor éreztem, hogy a szeretteim legszívesebben megragadtak volna, és mélyen a szemembe nézve azt mondták volna: minden rendben lesz, csak csináld azt, amit mondok! És miközben ezek a gesztusok nagyon fontosak, sajnos senki nem tudja kitalálni helyetted, hogy mire van szükséged, és azt sem tudja megtenni, amit neked kellene tenned szerinte.

8. A gyógyulás nehéz és fura, de egyben csodálatos is

Félelmetesnek és lehetetlennek tűnt, de el kellett fogadnom, hogy föladjam az örökös kontrollt magam felett. Abba kellett hagynom a kalóriák számlálását, el kellett engednem annak a vágyát, hogy vékony maradjak. Meg kellett tanulnom, milyen a mélybe zuhanni... aztán azt is, milyen repülni.

9. Óriási érzés újra gondoskodni a testemről

Újra meg kellett tanulnom, hogy úgy tekintsek az ételre, mint ami táplálja a testemet, és nem ellenség, hanem barát. A harcot kellett választanom a gyengeséggel szemben. Az életet az anorexiával szemben.

Egy bölcs varázsló azt mondta egyszer: „Óriási bátorság kell ahhoz, hogy szembeszállj az ellenségeiddel. De még annál is nagyobb, hogy szembeszállj a barátaiddal." – Hát még önmagaddal...

10. A kis dolgok hatalmas változáshoz vezethetnek

Amint elkezdtem visszanyerni az irányítást a saját testem felett, hirtelen sok minden megváltozott. Például újra fel tudtam menni a lépcsőn anélkül, hogy lihegtem volna. Reggel, amikor felkeltem, nem forgott körülöttem a szoba. Amikor elkezdtem gyógyulni, a szülinapomra kapott torta újra olyan finom volt, mint régen, hiszen végre nem öntöttem le bűntudattal. És igen. Voltak napok, amikor megálltam a tükör előtt, és utáltam, amit mutatott. És igen. Voltak napok, amikor új erőre kaptak a fejemben a dühös és megbetegítő hangok. De ezek végül eltörpültek a gyógyulás hatalmas lépéseihez képest.

11. Több vagyok, mint egyszerűen az „anorexiás lány"

Amíg anorexiás voltam, utazgattam, szakítottam a fiúmmal, lettek új barátaim, elköltöztem, új állást kaptam, szerelmes lettem. Nem hajtogattam folyton: „anorexiás vagyok, és úgy is kellene viselkednem”... A betegség  viszont minden örömérzetet kiölt azokból a dolgokból, amelyeket korábban szerettem csinálni. Ez volt az egyik fő motivációm arra, hogy kitörjek belőle. De még a küzdelmeim közben is több voltam, mint „egy anorexiás”.

A szüleim lánya vagyok, a húgom nővére, lakótárs, barátnő, kolléga. Viccelődj velem, nevess rajtam, szeress! Nem vagyok áldozat. Ember vagyok, akinek vannak jó napjai, rossz napjai, ronda napjai... de nem adom fel!