(Hirdetés)

Egy hosszú és nehéz betegséget túlélő ember pontosan ismeri szervezetének rezdüléseit. Minden egyes alkalommal, amikor odabent megmozdul valami, legyen a változás bármilyen apró is, azonnal feszülten figyelni kezdek. Szinte hallgatózom befelé, hogy megtudjam, vajon ezek a zsigeri hangok, most éppen mit suttognak.

Az orvosaim úgy engedtek tavaly az utamra a kórházból, hogy mostantól már csak azért kell imádkozni, hogy ez a jó eredmény így is maradjon. De én tudom, hogy csupán az ima kevés ide. Az tény, hogy hinni kell, de az odafigyelés, a folyamatos kontroll, a testem-lelkem tiszteletben tartása elengedhetetlen a rákból való gyógyulás után. Az ember soha többé nem dőlhet hátra teljes nyugalommal, nem dörzsölheti össze a kezét, hogy na, ez pipa, túl vagyunk rajta. Mert ha nem figyelünk magunkra,  – bizony hajlamosak vagyunk megfeledkezni magunkról – akkor a folyamatok bármikor visszafordulhatnak.

És nem szeretném megint azon kapni magam, hogy itt a baj. Mert ennyi és ilyen durva kezelés után, amit én kaptam, már igencsak szűkös a gyógyítás módszereinek tárháza. Durva terápiák szóba sem jöhetnek az esetemben. És ha nem is a kemótól meg a sugártól gyógyul meg teljesen az ember, azért azt be kell látni, hogy ezek nélkül nem lennék ma itt. Ezért is szükséges a pontosság, az odafigyelés.

Az első kontrollvizsgálatot nagyon nehezen éltem meg. „Háromhavonta egy kicsi halál" – ezt írtam róla. És tényleg így éltem meg a feszültséget, a gondolataim száguldását, a félelmeket. De mint mindent, ezeket az érzelmeket is meg lehet szokni. A háromhavonta esedékes kontrollok ma már korántsem jelentik ugyanazt, mint az elején. Nem halok bele már előtte két héttel, hogy „na, vajon most mit fognak mondani"? Van bennem egy egészséges vizsgadrukk, hiába készültem fel jól önmagamból, azért az apró részeket mégsem látja az ember, ez a rák meg egy alattomos kis jószág. Aki nézett már vele farkasszemet, az pontosan tudja, miről beszélek.

Kapcsolatunk a kontrollal mára eljutott egy viharos viszony kezdeti szenvedélyétől egy hosszútávú kapcsolat megszokásáig. Szinte olyan ez már, mint egy jó házasság. Tudod, hogy szeret, de azért jó néha hallani, úgyhogy kimondod.

És várod, hogy ő is mondja. Tudom, hogy jól vagyok, de jó néha hallani. Mondjuk, háromhavonta. Kell a visszaigazolás, amit, ha megkapsz, megkönnyebbülsz, felemelkedsz, jön az édes megnyugvás. És elkezdhetsz rá építeni, töltekezni belőle. De persze, mint minden házasságba, ebbe is bele kell tenni a munkát. Mert nem árt néha emlékeztetnem magam, hogy kinek/minek fogadtam örök hűséget.

Ez a jóban-rosszban önmagamnak szól. A rossz már megvolt. De attól még most, hogy itt a jó, nem szabad elfelejtenem, milyen volt akkor. Pont egy évvel ezelőtt.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/