-

Megyek az onkológiára MRI-időpontért. A frissen gyógyult rákosok életében van ez a háromhavonta egy kicsi halál, ami meglehetősen fontos, mert ellenőrizni kell, fel kell készülni, mégiscsak nagyon beteg voltam, nem hanyagolhatja el az ember az ilyesmit. És akkor ott, az onkológián megtörténik az, ami velem még soha nem esett meg: egy sárga négyzet villog a nevem mellett, ami azt jelenti, nem vagyok jogosult a vizsgálatra, mert nincs TB-m. Azaz nem fizettem be. Hatalmas megszégyenülés mindenki előtt, az orvos előtt, a nővér előtt, az asszisztens előtt, kérdezgetnek, hogy mi ez az egész? Két éve járok ide, eddig még soha nem fordult elő, lehet, hogy elfelejtettem? És ha nem, akkor is, most jaj, mi lesz, így nem adnak időpontot...

Az első gondolat, ami megfogalmazódik bennem az, hogy elmentek ti a jó édes anyátokba. Aztán... a második is ugyanez.

Harmadikra meg persze elkezdem magamat okolni. Lehet, hogy mégis én vagyok a bűnös? Rosszul írtam be a közleménybe az adószámomat?  Vagy mégsem tartottam be pontosan a határidőt? Ki tudja, annyi mindent el lehet b.szni a bürokráciában, én meg még az egyetem Neptun-rendszerében se bírtam kiigazodni.

Aztán elkullogok, felhívom a könyvelőmet, hogy SOS segítséget kérjek. És közben csendben pánikolok. Tudom, hogy nem vagyok beteg, de azért fontos az az MRI, minden nap számít, a három hónap az három hónap, ezzel nem játszom, megfogadtam magamnak.

A könyvelőm azonnal leellenőrzi, és igen, minden rendben, be van fizetve tűpontosan, ne aggódjak, sajnálatos módon gyakran előfordul az ilyesmi. Megadja a címet, ahova el kell mennem. Személyesen és azonnal. Mert velük nem lehet csak úgy telefonon beszélni, nem adnak ki adatot, nem is hiszik el, hogy én vagyok az, meg különben is.

Ez a bürokrácia otthona. Egy láthatatlan hatalomé, amelyben nem felelős senki, amit nem lát senki, mégis napokat vesz el az ember életéből, olyan fontos napokat, amelyekért rengeteget harcoltam a betegágyon.

És mégsem működik ez a rendszer, hiába olyan hatalmas és tekintélyes, még akkor sem, ha eleget teszel minden kívánalomnak, mert olyan, mint a posvány, semmirekellő, ostoba, szarházi és ragacsos.

Azért rimánkodom, hogy bárcsak megcsípne valaki, és gyorsan felébrednék, de nem történik meg. Beülök a taxiba, megyek előre, de ólomból van a lábam, alig haladok, mégis megyek, mintha üldözne valami, aztán zuhanok, csuromvíz vagyok. De rég volt már így...

Vaskapu. Ez a hely neve. Minden koszlott, ócska, szocreál. Odabent egy művirág haldoklik a sarokban. Sorszámot tépek. Hússzal többet mutat, mint ami a digitális kijelzőn van. Leülök. Várok. Nem, nincs ismerősöm a Vaskapunál. A Vaskapunál senkinek nincs ismerőse, és akinek véletlenül lenne, az is titkolja. Szégyenletes hely ez. A számok ötpercenként váltanak, közben marja a torkomat a várakozás keserűsége, nem akar telni az idő.

Imádkozom az ügyintéző lelki üdvéért, aki persze nem tehet a rendszer hibáiról. De közben – nem tehetek róla – elképzelem, hogy előkapok a kabátom alól két termetes lőfegyvert, és mindenkit kinyírok a pultok mögött.

Majd úgy sétálok ki az épületből, mint Neo meg Trinity a Mátrixban, amikor megsemmisítették az ügynököket.

Még mindig nem ébredek fel. De nyugodt vagyok, magamhoz képest túlságosan is. Előveszem a legszebb arcomat, és próbálok meditálni, de egy nő elmeséli mellettem valakinek, hogy jogtalanul vontak le a számlájáról háromszázezer forintot. Téves könyvelés. Ám telefonon nem intézheti el. Már harmadszorra jön ebben a hónapban, mert mindig adódik valami bökkenő. Háromszázezer forint az mégiscsak háromszázezer büdös, nyavalyás magyar forint. Nem fogja hagyni. Igaza van.

Forgolódom. Álmomban még sosem volt hányingerem. Még a kemó alatt se. Bárcsak bejönne Trinity meg Neo, és szétlőné a Vaskaput.

Bárcsak ne létezne ez a rendszer. Bárcsak felébrednék végre. Ekkor behívnak. Egy ajtó a választófal. Nem fotocellás. Ha fotocellás lenne, nem működne.

A pult mögött ülő ügynöknek koszos a körme. Méreget, azt gondolja, „ez meg hogy keveredett ide?" Nem hallom a gondolatait, épp elég, hogy egy digitális csíkon minden ki van írva a homlokára. Azt is gondolja még, hogy kurvás a cuccom. Nem mondok neki semmit, mert ebben a rémálomban nem bírok beszélni. Csak mutogatok. Kézzel-lábbal, ahogy érem. Számokat kér. Az nem jó, amit megadok. Még egy adat kell. A szám fordítva van, meg egy kód, meg a ruhám mérete, anyám előző életének a leánykori neve, nagyanyám idejekorán elhalálozott vejének a koporsószáma.

Nagy nehezen átvergődjük magunkat a rendszeren, azt mondja, hogy már meg is van a hiba. Le kell tölteni egy formanyomtatványt, kell húzni még egy sorszámot, és az új, aláírt papírral át kell menni a Vaskapu kettőbe (ebből a helyből kettő van, b.ssza meg), ahol lepecsételik, és aztán vissza kell jönni ide, tépni még egy sorszámot, és a lepecsételt papirosra ők is adnak egy pecsétet. „Csak" ennyi.

Ekkor szabályszerűen felzokogok, és arra eszmélek, hogy hangosan tör elő belőlem a sírás. Nincs semmi baj. Egy váróteremben ülök. Már csak egy szám, és sorra kerülök…

Folytatása következik?

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unspalsh/Cory Mogk