A Nyolc hegy ölelésében megszűnik az idő
Nézzétek meg Paolo Cognetti regényének csodálatos filmadaptációját!
Félreértelmezzük a „kikapcsolódás” fogalmát manapság szerintem. Azt hisszük, szórakozásra van szükségünk, arra, hogy valaki/valami elfeledtesse velünk a gondjainkat. Holott azt a másik gondja is elfeledtetné. Az élet nagy, örök kérdései is kontextusba helyeznék, és a kizoomolás végül még a problémáinkra is segíthetne választ találni. A Nyolc hegy című film ezt nyújtja – perspektívaváltást, távlatokat, az együvé tartozás érzését. És azt a megnyugtató tudatot, hogy így vagy úgy, de mindannyiunknak nehéz. Gyárfás Dorka írása.
–
Mindenkiben van egy kis eszképizmus (menekülni vágyás), a városi emberben végképp. A történet főhősének, Pietrónak a szülei is ezért vesznek ki nyaranta egy világtól eldugott hegyi házikót: hogy kipihenjék a milánói élet nyüzsgését és stresszét. A monumentális szirtek között csend van, végtelen némaság és szépség, miközben ott a biztonság (a körbeölelő sziklák) és a veszély (a természet kegyetlensége) feszültsége is.
Elég csak reggelente kiállni a teraszra, és annyi minden történik: megnyugszik a szem, és kavarog a lélek.
A Dolomitokban járunk, az Alpok talán legszebb részén (számomra legalábbis), aminek különböző rétegei mást és mást nyújtanak. Ahogy a film alapjául szolgáló regényben írja a szerző, Paolo Cognetti:
„Talán igaz, ahogy anyám állította, hogy mindenkinek van legkedvesebb magassága a hegyekben, olyan táj, ami hasonlít rá, ahol jól érzi magát. Az övé minden bizonnyal az 1500 méteren található erdő volt, jegenyefenyőkkel, vörösfenyőkkel, melyek árnyékában áfonya, boróka és rododendron nő, és őzek bújnak meg. Engem jobban vonzott az ez után következő hegy: alpesi mező, patakok, tőzeg, magashegyi növények, legelésző állatok. Még feljebb eltűnik a növényzet, hó borít mindent a nyár elejéig, és a szikla szürkéje uralkodik, melyet kvarc erez és a zuzmók sárgája tarkít. Itt kezdődött apám világa.”
Pietro (Luca Marinelli) gyerek még, amikor erre a vidékre kényszerítik, és városi fiúként nehezen találja magát benne. Egészen addig, míg össze nem ismerkedik a helyi Brunóval (Alessandro Borghi), akinek ez a vidék, és az itteni élet megteremtésének képessége a vérében van, generációról generációra öröklődik. Bruno tanítja meg Pietrót arra, hogyan kell a hegyeket belakni, őt pedig Pietro apja tanítja meg arra, hogyan kell a csúcsokat meghódítani.
Egyikük sincs jóban az apjával, mindketten máshol keresik a mintát, az útmutatót ahhoz, hogyan érdemes az életet élni.
Aztán a két család közti közeledés végzetes hibát szenved el, ami a két gyereket hosszú időre elszakítja egymástól. Fiatal felnőttként találkoznak újra, amikor már mindketten a saját választásaikkal küszködnek. Bruno hegyi remeteként készül teljes függetlenséget és önállóságot kivívni („Olyan benyomást keltett, mint aki az élete egy pontján lemondott mások társaságáról, talált magának egy zugot a világban, és bevackolódott oda”), Pietro meg ide-oda csapong, keresi a helyét. („Az egyedül maradás képességét kellett óvnom magamban. Időbe telt, míg megszoktam a magányt, olyan hellyé tettem, ahol kényelmesen el tudtam helyezkedni, és jól voltam; mégis éreztem, hogy a viszonyunk mindig is bonyolult volt.”)
A kettejük közti mély és megbonthatatlan kapocs az egyetlen, ami nem változik – pedig ki tudja, hol gyökerezik ez két ilyen különböző lélekben.
Lassú, súlyos léptekkel haladunk a történetben afelé, hogy a két férfi átélje az élet nagy fordulópontjait, elszenvedje a kudarcait, megélje a sikereit – szóval bejárja a magasságokat és mélységeket, időként egymás útját keresztezve. Felépítenek együtt egy nemcsak stílusában rusztikus házat, de olyat, ami valóban az egyszerű élet szépségét és keménységét nyújtja. Menedéket és szolgálatot egyszerre.
És miközben mi is egy körúti mozi sötétjében ülve csodáljuk a természet erejét, joggal vetik a szemünkre: „Csak ti, városiak mondjátok azt, hogy természet. Épp olyan elvont a fejetekben, mint maga a szó. Mi itt azt mondjuk, erdő, legelő, patak, szikla; csupa olyasmi, amire rá lehet mutatni. Amit használni lehet. Ha nem lehet, nem adunk neki nevet, mert nem jó semmire.”
Az élet hosszútávfutás (a „fucking marathon”), hol az egyikünk tart „előrébb”, hol a másikunk, nehezen tanuljuk meg, hogy mindenki saját magával versenyzik, és legjobb, ha egyáltalán nem versenyez. Pietrónak el kell mennie a világ végére, egy másik hegyre (Nepálba, a Himalájához) ahhoz, hogy végre megértse az apját, és megteremtse a saját világát, Brunónak mindent el kell veszítenie ahhoz, hogy a hegyeket többé ne leigázni akarja, hanem átadja magát nekik.
Az őket életre keltő két színész nem is lehetne különbözőbb: a Pietrót alakító Luca Marinelli két nagy szem, és szakállasan is kisfiús alkat, a Brunót életre keltő Alessandro Borghi pedig olyan zord, zárt karakter, hogy a tekintetét sem látod, mintha maga elől is egyfolytában rejtőzködne. Megkapóak a jelmezeik is: Pietro mindig kéket és pirosat visel, Bruno a barna árnyalataiba burkolózik, mint egy barlangi mackó.
És ott van mögöttük mindig a táj – a hegyek minden évszakban –, ahogyan új és új ruhába öltözik, és hol a simogató, ölelő karját nyújtja, hol az áthatolhatatlan páncélját veszi fel.
Olyan film a „Nyolc hegy”, aminek nézése közben megszűnik az idő.
Nem is akarod, hogy véget érjen, és újra valahány óra legyen és reggel és délben és este a maga ceremóniáival és feladataival – azt szeretnéd, hogy egy kicsit bámészkodhass még a végtelenbe, és kapaszkodhass minden ágba, sziklaszirtbe, és legyen elég annyi, hogy életben kell maradni… és közben valahogy önmagunk középpontjáig eljutni. Mert végül is mi kell még? Minek vesződünk a többi felesleggel?
Képek: Mozinet
