-

Tegnap volt Virgina Woolf angol írónő születésének évfordulója, és ennek kapcsán a Saját Szoba napja is. A feminista regényírónő ugyanis Saját szoba című esszéjében kifejti, hogy

egy nő csak akkor képes írni, ha van saját pénze és saját szobája.

Hiszen nem lehet úgy nekiállni klasszikusokat alkotni, hogy az ember az egész napi meló végeztével odakucorodik a kanapé sarkára, miközben a háttérben nyüzsög az egész család.

Vajon még mindig áll ez a tétel? Vagy az arisztokrácia kikopásával, a tágas terek, úri kastélyok megszűnésével nekünk is be kell érni azzal a talpalatnyi hellyel, amit szabaddá tudunk tenni a laptopok, írótömbök számára?

Be is dobtam ezt a témát az egyik szerkesztőségi értekezleten, és a konyhaasztal széléről, illetve a kanapé sarkáról írogató kollégák pedig lelkesen mesélték, kinek milyen élménye fűződik a saját, vagy épp a testvérrel megosztott gyerekszobákhoz.

Két évvel idősebb a bátyám, akivel közös gyerekszobánk volt, azt hiszem, ezzel el is mondtam a lényeget – idézi fel emlékeit Prónay-Zakar Gina. Folyamatosan verekedtünk, szegény anyám vasárnap délutánonként már csak ennyit mondott reményvesztetten: „felőlem ki is nyírhatjátok egymást, csak halkan csináljátok”. Idővel próbáltunk képzeletbeli, majd valós demarkációs vonalakat húzni a szobában, ebből az volt a legjobb, amikor térelválasztóként bevonszoltuk a szekrénysort a 16 négyzetméteres szoba közepére. Mindkettőnk szerencséjére 14 évesen kollégista lettem, így a drámai kamaszkort megúsztuk. Annál is inkább, mert engem jó esetben öt-hathetente engedtek haza két napra, és azt a kis időt már nem egymás gyilkolászásával töltöttük.

Both Gabi is osztja Virginia Woolf elméletét: Nekem is a hat évvel idősebb bátyámmal volt közös szobám. És persze mi is folyton verekedtünk. A gyerekeimnek viszont már külön szobájuk van. A legnagyobbé a legnagyobb, legvilágosabb, legkellemesebb, a középsőé kicsit sötétebb, és télen hideg, nyáron pedig meleg. A legkisebbé a legkisebb, a konyhából nyílik, és a folyosóra néz. Ezért mindig a legnagyobb szobájában lebzselne mindegyik, de ő most épp a mizantróp-korszakát éli, és üvöltve dobálja ki a szobájából a testvéreit. Szerintem nem jó a közös szoba. Muszáj volna saját tér mindenkinek, ahol azt csinálhatja, amit akar.

A bátyám két és fél évvel idősebb, és persze mi is közös szobában voltunk – meséli Rohrböck Kinga. – De szerencsére nekem nincsenek rossz élményeim. A rendrakás volt a legviccesebb, mert amikor anyu bejött, minden cuccot besuvasztottunk a függöny alá, aztán ártatlanul mosolyogtunk, hogy: „ugye, milyen szép rend van?” A másik, hogy mivel én állandóan az ő cuccait hordtam – ing, bőrnyakkendő, hm… emlékeztek még az ilyenekre? – mindig nagyon kellett figyelnem, hogy később induljak, és hamarabb érkezzek haza. Ha ez nem sikerült, akkor jött a bunyó.

Olyan csórók voltunk, hogy öt-hatéves koromig nemcsak a bátyámmal laktam közös szobában, hanem a szüleimmel is – idézi fel gyerekkori emlékeit Kormos Anett. – Aztán megszaladt, és külön szobánk lett, de nem nagyon tudtunk vele mit kezdeni. Annyira unatkoztunk egyedül, hogy állandóan egymás szobájában lógtunk.

Egyke vagyok, mindig is volt saját szobám, de egy önző, magamnak való, lusta dög lett belőlem – vall színt Pásztory Dóri. – Úgyhogy a gyerekemtől elvettem a szobáját három hónappal ezelőtt. Ez a felelősségteljes szülői döntés éppen a legutóbbi költözésünkkel esett egybe. Az új lakásban el kellett dönteni, hogy vendégszoba legyen-e, vagy gyerekszoba. Ez utóbbinak a társadalmi elvárásokon kívül semmi funkciója nem volt, mert már jó ideje a mi szobánkban alszik, és egész nap a nappaliban játszik. Szóval vendégszoba lett. Barninak meg van egy mesés játszóbirodalma az amúgy ebédlőnek kialakított lakrészben. Gondolom, egyszer majd lesz szobája. Amikor ráununk a vendégekre…

2

Mi közös szobában nőttünk fel a húgommal, aztán született még egy húgunk, és ő kapott külön szobát – meséli Szentesi Éva. – Emiatt némileg visszamaradtam a fejlődésben (hahaha). A nagyobbik húgommal való különbözőségünk sok vitát, de sok kellemes emléket is szült. Persze én a jóra nem emlékeszem, csak arra, hogy rengeteg szabály volt, amit a tesóm állított fel, nekem pedig be kellett tartani. Megvolt az ágyunkon a demarkációs vonal, amin nem léphettem át, meg ilyenek. A Barbie ruhák csereberélésből is mindig vita volt, meg abból, hogy miképpen álljon az íróasztal. Bárhogy volt, mégis úgy visszamennék oda…

Én (Fiala Borcsa) is határozottan emlékszem, mennyire unatkoztam, amikor végre testvérmentes saját szobám lett, ezért hosszú éveken keresztül a saját gyerekeimet is egy szobában tároltam.

Aztán ahogy a sihederkor felé közeledtek, és egyre gyakrabban harsant fel az indiánüvöltés, valamint egyre sűrűbben folyt ki onnan a vér, úgyhogy kihívtam egy gipszkartonozó mestert, és kettéválasztottam a szobájukat.

Vicces volt, mert bár marhára örültek a saját ólnak, azért bosszantotta őket, hogy nem tudnak a megszokott módon kommunikálni. Úgyhogy kidolgoztak egy morze-szerű jelzésrendszert. Egy rövid kopogás: szia, egy hosszú: hülye vagy, két hosszú: menj a francba, két rövid: gyere át… stb. Azt ők se tudták, hogyan kell hosszút kopogni, így nagyon hamar óriási kommunikációs káosz ütötte fel a fejét. Vadul kopogtattak a falon, mint két beszpídezett harkály, aztán néha tévedésből, néha meg csak úgy átszaladgáltak egymáshoz. Roppant zajos napok voltak.

Mára már megszokták, hogy külön vannak. Az introvertált Rozi imádja, az extrovertált Marci kevésbé… Néha megpróbál átszivárogni a nővére szobájába unalmában, de onnan mindig kihajítják, úgyhogy végül a nappaliban köt ki, hogy minket szórakoztasson.

Engem pedig majd’ megesz a sárga irigység.

Mert amióta 17 évvel ezelőtt elköltöztem otthonról, azóta nincs saját szobám. Ha nagy ritkán úgy hozza a sors, hogy magamra csukom a hálószoba ajtaját, máris megrohamoznak mind a hárman, hogy mit csinálok? Mit titkolok? Mi a bajom? Miért kell most ezt csinálnom? Úgyhogy nem éri meg a macerát. Nagy szerencse, hogy saját szoba nélkül is tudok írni, még ha nem is olyan klasszikusokat, mint Virginia Woolf.

Fiala Borcsa

Fotó: Flickr