Irodalomtörténeti leszbikus szerelem a vásznon! – Virginia Woolf szerelmét filmre vitték (Tiltsuk be?)

–

Nem mi vagyunk az elsők a világtörténelemben, akik megélik, hogy egy korszakban ellentétes ideológiák és világnézetek feszülnek egymásnak. Hogy miközben az egyik oldal számára úgy tűnik, a fejlődés abba az irányba halad, hogy egy nyitottabb társadalom szerveződik, amelyben mindenki elfogadó a különféle másságokkal és kisebbségekkel szemben és mindenki egyenrangú, a másik oldalon az a hozzáállás erősödik, hogy van egy norma, amitől eltérni beteges dolog, és fenyegetést jelent a rendre. 

Ma egy kereskedelmi cég reklámhirdetése kapcsán pattan ki a feszültség, tegnap egy közjogi méltóság kijelentései nyomán, de a szembenállás egyre éleződik. Az egyik oldal azt sulykolja, hogy a világ így halad előre, úgysem lehet feltartóztatni, a másik meg azt, hogy mindent meg kell tenni a folyamat feltartóztatásáért, mert ez romlásba dönt minket.

A XX. század első felében hasonló módon hasadt ketté a társadalom. Volt egy része, ami akár vallási okokból, akár a hagyományok mentén a szigorú keretekben hitt, de ez kitermelt egy szabadságpárti mozgalmat is – elsősorban a művészek körében –, ami meg lázadó életformát hirdetett.

Erő/ellenerő – ősi dinamikája ez a világnak.  

Erre példa a Vita és Virginia: Szerelmünk története című film is, ami a ’20-as évek Londonjába repít minket, ahol a viktoriánus kor szigorú (ha tetszik, álszent) rendszerében Virginia Woolf és baráti köre, a Bloomsbury Group valóságos miniforradalmat robbantot ki, és olyan szabad életet folytatott, ami még a mai felfogásunkban is merésznek számít. (És persze megvolt a megfelelője Párizsban, Berlinben és Budapesten is.) 

A társaság tagjai mindenekfelett hittek az őszinteségben, a barátságban és az önkiteljesedésben. Szinte mindannyian alkottak, vagy valamilyen formában támogatták a művészetet. Voltak köztük házastársak, akik a szabad szerelemben hittek. Mindenkinek lehettek és voltak is afférjai – sosem titokban –, gyakran azonos neműekkel. Főleg a férfiak kedvelték egymás társaságát az ágyban, de – mint a film mutatja – a nők is elkezdték felfedezni egymás testét, lelkét. 

Maga Virginia Woolf 42 éves múlt, amikor megtapasztalta az igazi szexuális felszabadulást egy nő oldalán. „Csábítója” egy arisztokrata származású írónő, Vita Sackville-West volt, aki a házassága mellett (mely inkább szoros barátságon és szövetségen alapult) kizárólag nőkkel létesített szerelmi kapcsolatot. Viharos szerelmük tíz évig tartott (1925-től ’35-ig) kisebb-nagyobb megszakításokkal, elsősorban Vita miatt, aki diplomataférjét gyakran kísérte tartós külföldi utakra, és a hűség amúgy sem tartozott az erényei közé. Bár nemesi származású anyja (akit a filmben Isabella Rossellini alakít) mélyen ellenezte az életvitelét, azért a nagyasszony is megtalálta a korszak erkölcsi normáiból kivezető kiskapukat – a különbség csupán annyi volt, hogy adott a látszatra, és ezt akarta megkövetelni a lányától is. Vita azonban megzabolázhatatlan volt. 

Képzeljünk el egy kapcsolatot, aminek egyik tagja egy elkényeztetett, öntörvényű nemesi asszony (két gyerekkel, de ez nem különösebben akadályozza semmiben), a másik meg egy középosztálybeli, súlyos pszichés betegségben szenvedő (ma talán mániás depressziósnak vagy bipoláris zavarral küzdőnek diagnosztizálnák), hiperérzékeny, introvertált írónő, akit már a maga korában zseninek tartottak. Az egyik állandóan magas hőfokon ég, a pillanatnak él, majdhogynem nimfomán, a másikat nem érdeklik a külsőségek, csak a dolgok veleje, és csupán most fedezi fel a testi gyönyöröket. Az egyik otthona a nagyvilág, és benne minden az ő öröméért van, a másik London egyik szegletében eresztett gyökeret, és puritán, visszahúzódó, mélyérzésű ember – ha egyszer kitárulkozik valakinek, azt nagyon komolyan gondolja.

Az egyik sikerszerző volt, ontotta magából a szavakat, a másik ritkán publikált, de akkor meg akarta újítani az irodalmat.

A kudarc tulajdonképpen bele volt kódolva a kapcsolatukba, de talán a kezdeti eufória is, épp a különbözőségük okán. Kevés közös vonásuk egyike az volt, hogy a férjükhöz egyformán lojálisak voltak, egyiknek sem volt esze ágában elhagyni a társát. Szükségük volt arra a támaszra, amit ez a két férfi tudott nyújtani nekik. 

És van még egy dolog, amiben osztoztak: mindketten grafománok voltak, így a szerelmüknek nyoma maradt egy levelezés formájában. A filmnek tulajdonképpen ez adja a vázát, közvetlen idézeteket hallunk belőle.

Sajnos ennek ellenére nem érezhetjük úgy, hogy sikerül a mélyére látni a kapcsolatuknak, mert a mozit teljes egészében beborítja egy melodramatikus fátyol, mint ahogy a képet is egy opálos szűrő. 

Bár az előzetes alapján egy pazar kiállítású, minőségi angol filmre számít az ember, aztán kiderül: sajnos épp a jó ízlés és az arányérzék hiányzik belőle. Chanya Button forgatókönyvíróként és rendezőként is túldominálja a produkciót, még a szereplőit sem hagyja érvényesülni, pedig igazán remek színésznőket választott a főszerepekre. Elisabeth Debicki és Gemma Arteton is bizonyította már tehetségét, de most mindketten alulmúlják önmagukat. Debicki kontrollálatlanul szenveleg a teljes filmidő alatt, Arteton meg elveszik a pompás jelmezeiben. 

Hosszú, unalmas, szentimentális, de éppen ezért érzelmileg hatástalan film lett ebből a felkavaró és izgalmas történetből, amiből sem a szerelem árnyalatai, sem a történelmi háttér, sem a Bloomsbury társaság eredetisége nem jön át. Annyit tanulunk meg belőle, hogy ez a viszony ihlette Woolf egyik legismertebb művét, az Orlandót (melyből viszont csodás filmet készített Sally Potter 1992-ben), amiről Vita kisebbik fia később úgy nyilatkozott:

„az irodalom leghosszabb és legelragadóbb szerelmeslevele”. 

Leszbikus szerelmet filmre vinni ma már nem számít merészségnek. Csak az utóbbi tíz évben sorra jöttek ki ennek a témának a különféle változatai, élén a cannes-i Arany Pálma-díjas Adele életével, aztán ott a Carol, A gyerekek jól vannak, A rabbi meg a lánya, A lelkész felesége, A nő, akit szerettem, vagy A szobalány. Nálunk egy plakát is kiveri a biztosítékot, de nemzetközi színtéren ebben már az égvilágon semmi polgárpukkasztó nincs. (Mint látható, már azon is túlvan a filmvilág, hogy különféle vallások közegeiben ábrázolják a jelenséget.) A Vita és Virginia: Szerelmünk története sajnos semmit nem tesz hozzá az eddig látottakhoz, viszont kihagyta a lehetőséget, hogy az irodalomtörténet egy szeletét közel hozza a szélesebb publikumhoz. Maradnak a szövegek – sebaj.

Gyárfás Dorka 

Képek: ADS Service