(Hirdetés)

Lilla vagyok, 20 éves. Négyéves koromig nem volt velem semmi baj. Mindent megettem, amit elém tettek.

Egy olyan családban nőttem fel, ahol mindig mindennek megvolt a maga helye. Nálunk mindenki tudta, mi a dolga, és mit kell tennie. Mindent együtt csináltunk. Általában úgy és akkor, ahogyan és amikor azt az anyám eldöntötte. Ma már azt gondolom, hogy hiába voltunk ránézésre nagyon összetartó család, valójában mindannyian ki voltunk szolgáltatva az anyám épp aktuális kényének, kedvének. Emlékszem például, hogy egyszer hazajöttem edzésről, fülig ért a szám, mert az edző engem tett meg csapatkapitánynak. De anyámnak éppen rosszkedve volt, és persze, meghallgatott, de éreztem, hogy az én örömömnek itt most nincs helye. Még el is szégyelltem magam, hogy lehet jókedvem, amikor őt éppen valami rossz érte.

Ma már azt hiszem, a gyerekkorom minden eseményét, sőt még az érzéseimet is az anyám kontrollálta.Viszont akármennyire is szigorú rend volt nálunk, azt azért még anyám is elfogadta, ha valamit nem akartam megenni. Igazából ez volt az egyetlen, amit én tudtam irányítani.

Amikor láttam, hogy őszintén megijed attól, ha nem ettem, vagy folyton csak ugyanazokat a dolgokat kértem, rájöttem, hogy befolyásolni tudom őt. Végre én diktáltam, és én szabtam meg, mi történik otthon. Persze akkor ezt nem tudtam, csak most látom így.

De a kaja elutasítása vagy a válogatás nem is csak egyszerűen az irányításról szólt. Ma már azt gondolom, hogy legalább akkora része volt benne annak is, hogy élveztem a nemet mondást. Nem mondhattam nemet arra, ha anyám ránk parancsolt, menjünk át a nagyapához. Ha ő úgy döntött, hogy itt az ideje a hajvágásnak, akkor rövid lett a hajam. Ha neki jókedve volt, akkor nevetgéltünk. Ha rosszabb kedve volt, akkor meg mindenki elbújt a szobájában, és vártuk, hogy elüljön a vihar.

Az volt az egyetlen esélyem arra, hogy saját döntéseket hozzak az életemről, ha azt mondhattam anyámnak, ezt én nem eszem meg. Úgyhogy kitartóan elkezdtem nemet mondani, és a végén annyira belejöttem, hogy mire tizenkét éves lettem, már nemcsak anyámat, hanem az egész családot én irányítottam a kaján keresztül. Akkor és azt ehettem, ami nekem jó volt. A család alkalmazkodott hozzám. És különleges lettem.

Nem hiszem, hogy ezt akkor akár egy másodpercig is igazán felismertem volna, mégis így volt.

Egy idő után anyánk teljesen kétségbeesett, és kétféle véglet volt. Egyik oldalon mindenféle csábításokat és trükköket talált ki, hogy legalább három kanál levest magamba tuszkoljak, és ne csak vajas kiflit egyek. A másik oldalon ment a zsarolás meg a tömény kamu: hogy a spenót milyen baromi egészséges, és aki nem eszi meg a répát, az sosem tanul meg fütyülni. Meg ilyenek. Látnod kellett volna, micsoda sztárolás ment minden ebédnél...

Aztán egy idő után anyám feladta. Én pedig megszoktam, hogy a kaján keresztül uralkodok másokon... és magamon.

-

Nagyon sokféle ok állhat a gyerekek válogatóssága mögött. A legegyszerűbbektől kezdve (amikor egyszerűen csak tényleg nem szereti a feles borsót) a komplikáltabbakig, amikor az evés/nem evés tulajdonképpen csak egy ürügy arra, hogy ki-ki meghúzza a saját határait a családban. Például mint Lilla esetében.

Általában elmondhatjuk, hogy a gyerekek jó része nem mindent eszik meg, sokuknak változik az ízlése, vagy éppen idővel egyre egyértelműbb, hogy mit szeret. Az étkezés is egy tanulási folyamat. Ami nemcsak a kés és villa használatára terjed ki, hanem arra is, hogy mit és hogyan eszünk – ebben pedig a szülői, családi mintának nagyon nagy szerepe van. A kisgyerekek egyik első, saját, önálló tudása a felnövekedés során az étkezéshez kapcsolódik. Megtanulják, kommunikálnak róla, és ez az egyik első terület, ahol már a kezdetektől egyedül is irányíthatják azt, ami velük történik. Szerencsés esetben a szülők hagynak annyi szabadságot a gyereknek, amelynek révén elkerülhetővé válnak az étkezéssel kapcsolatos játszmák.

Ahhoz, hogy az étkezésből ne legyen később nagyobb gond, érdemes néhány egyszerű szabályt bevezetni.

Mindig légy biztos benne, hogy a gyereked éhes akkor, amikor asztalhoz ültök!

Ha csak egy mód van rá, az étkezés legyen közös családi program.

Igyekezz olyan ételeket tartani otthon, amit a gyereked is megehet.

Ha megteheted, vond be a gyerekedet a főzésbe, ám ha nem akar megenni valamit, ne erőltesd!

Fontos, hogy ne becsüld alá a gyerekedet! És ne félj neki nemet mondani.

(Sokszor azt gondolják a szülők, nem szeretik eléggé a gyereket, ha megtagadnak tőle valamilyen ételt. Pedig a szülői szeretet kifejezésének számos módja van, és egyik sem függ össze feltétlenül az étkezéssel.)

Ha tudsz nemet mondani, és azt is elfogadod, hogy nemcsak te mondhatsz nemet, hanem a gyereked is, akkor elég jó alapotok lesz ahhoz, hogy elkerüljétek a Lilla történetéhez hasonló játszmákat.

Dr. Gyurkó Szilvia

-

A minőségi ételekről, a közös főzés és étkezés öröméről szóló sorozatunk első cikkét itt olvashatod:

D. Tóth Kriszta: Együtt enni jó – Marhahúsleves, mutyi és mézeskalács

A másodikat itt:

Nem bírod a traktát? Így utasítsd vissza az ételt ügyesen!

A harmadikat pedig itt:

Habzsi Dőzsi és Kákabél – Mit kezdjek egy finnyás gyerekkel?

 

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock