-

Amikor a tizennyolc hetes ultrahangra mentem, a doktornő, aki vizsgált határozott hangon azt mondta: „Magának fia lesz” – majd rámutatott a képernyőn egyértelműen kirajzolódó fütyire. Ha csak egy kicsivel előrelátóbb vagyok, sejthettem volna, hogy nem úszom meg a focit. Eltelt azonban néhány év, míg látens nyugalomban elkerült engem és a fiamat ez az őrület. Mindez persze csak elterelés volt, az élet hagyott némi rákészülést, míg ízig-vérig macsó ivadékom teljes erőbedobással bele nem vetette magát ebbe a sportba, és az azt körülvevő mindennemű rajongásba.

A kezdetek

A bátyám, aki hatalmas rajongó, hamar elkezdte a fiam okítását. A másfél éves arra a kérdésre, hogy: „Ki a legnagyobb focista a világon?” papagájként szajkózta: „Pustás Ocsi”. A napi bevásárlások alatt a középsős óvodásom egyre többször kérdezte meg látva a gyűjtőfüzetekbe való kártyákat, hogy mik azok a kasszánál. A következő lépésben, jött a „Kristófnak is van, vegyél nekem is”, majd mire nagycsoportos lett, egy vendégség alkalmával az egyik jó szándékú vendég egy gyűjtőfüzettel kedveskedett Milunak. (Megkérdezném tőle így utólag, tudja-e, hogy mire egy ilyen album megtelik, ugrott egy négytagú család egyhavi kajapénze?!)

Kártyaszenvedély

Mire észbe kaptam, már a tárgyaláson is a táskámba került fociskártyát nyújtottam át tévedésből névjegy helyett, és a lakásnak sem volt olyan szeglete, ahonnan ne valamelyik gólörömtől feszülő focista képmása ordított volna rám. Hogy a fiúk tényleg így születnek, vagy ez valami titkos megegyezés, azt nem tudom, de a fiam a pontosan estére időzített nagydolgát kizárólag egy bekészített székkel és egy kártyákkal dugig tömött focialbummal képes abszolválni.

Így esett – szó szerint – az is, amikor a limitid edisön Puskás Öcsit kellett konkrétan a szarból kivakarnom, nem lévén más választásom.

Most az, aki felhördül ezen, biztosan nem tudja, milyen rohadt kevés van a limitid legenda Puskásból, és mennyi rinyálást kellett végighallgatnom, mire sikerült valami ördögi alkuval egy másik gyerektől hozzájutnia a fiamnak.

A Kincs. (Nyugi, már letörölgettem.)

A kártyák felbontása nagy izgalom. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mekkora élmény, mint az a tény, hogy videók sokaságát lehet megtalálni a neten, melyeken kisgyerekek és – szerintem komplett hülye – felnőttek azt mutatják be, ahogyan a csomagot felbontják, majd elsorolják, mit találtak. A fiam is hamar ráakadt ezekre a filmekre; egy napon arra mentem érte a nagyanyjához, hogy éppen filmet forgatnak. Anyám az operatőr, Milán a kommentátor, aki profikat megszégyenítő stílusban közvetíti a bontogatás folyamatát és a focisták bemutatását.

Az iskolai életet sem kerülte el a focikártya-mánia. Elsős fiam már a harmadik napon az udvaron felejtődött becsengetés után. Ötödikes nagyfiúkkal üzletelt, csak nem hagyhatta félbe amiatt, mert elkezdődött az a fránya óra. Végül a terembe felsétálva végighallgatta tanítóját, miért is kéne beérnie, ám közben sem vesztegette az időt, a beszéd alatt elrendezgette friss szerzeményeit az albumban.

Mini pasik a pályán

De a kártyák mellé maga a sport is hamar felsorakozott. Tagadhatatlanul elvesztem, amikor az első fociedzésen kiszaladt a gyepre egy mini Götze – ugye, miket tudok? – sípcsontvédőben, sportszárban, tizenkilences mezben. Számomra fokozhatatlan cukiság, amikor ezek a kölykök, a füvön szaladgálva azt kiabálják, passz, ide passzolj! (És közben időnként férfiakat megszégyenítően káromkodnak.) Innentől állandó tényező lett a koszos sportszárak mosása, a műfűből hazahordott fekete gömböcskék hajkurászása a lakásban, és a vadabbnál vadabb helyzetek, állítólagos mesterhármasok és igazságtalan bírói döntések végighallgatása úgy napi negyven percben. Mindezt persze úgy, hogy érezze a kölyök, engem nagyon is érdekel, amit ő szeret, és persze hogy figyelek, amikor harmadszorra mutatja, pontosan hogyan cselezte ki Jakabot, Csabit vagy Maximot.

Én és a foci

És akkor itt vagyok én. Aki tulajdonképpen nem is szeretem a focit. A legnagyobb focibajnokságok idején mindig is kívülállónak éreztem magam. Legfeljebb a döntőkre ültetett a családi vagy baráti nyomás a képernyő elé, de még ilyenkor is inkább azt vártam, csak legyen már vége ennek az egésznek, és térjünk vissza a régi kerékvágásba.

De mégis, hogyan vonhatnám ki magam ez alól az össznépi focirajongás alól, ha a saját fiam, rajtam keresztüllépve is tagja lett a klubnak? Ami azt illeti, nagyobb focirajongó nem lettem. Rajongója vagyok ellenben ennek a tökös kis hapsinak, a fiamnak. Így azon veszem észre magam, hogy ha egy jó meccsről mesélnek, én is izgatottan figyelek, hátha elcsípek valamit, amit „hazavihetek” neki. Lázba jövök, ha valaki elmondja, hogy Barca-meccsen járt. Tudom, ki Karim Benzema, Paul Pogba, és hány aranylabdája van Ronaldónak. Idén végigkövettem az El Classico meccseit, és néha már lehet, hogy élveztem is.

Az i-re a pontot pedig az tette fel, hogy az egyik ügyfelem megbízásából holnap interjút kell készítenem Kassai Viktorral.

Nem tudod, ki ő? Itt az alkalom, hogy felzárkózz! Jön a foci EB, nehogy már kimaradj!

Kárpáti Judit

Képünk illusztráció, nem a szerző kisfiát ábrázolja.