Anya, aki követte apát
December elején jelent meg nálunk Bán Mona Apa kicsi lánya és a gyász című írása. „Ő volt a váll, amelyen sírt, a szempár, amely a lelket tartotta benne, az öl, amelybe belehajtotta a fejét. És a kéz, amely megírta végül ezt az emlékezést arról, amikor a társad társa a gyász." Írtuk akkor. Mona most újra a gyászról írt. Mert azóta anya is elment apa után. Épp a fia negyvenedik születésnapján távozott. Azt még megvárta, de elvégezte a dolgát. Végérvényesen felnőttek a gyerekei. Köszönjük, hogy ezt is olvashatjuk, Bán Mona.
–
Próbálom kívülről nézni, mert ők így négyen egy család, de nem megy. Annyira benne voltam az utóbbi pár hónapban, hogy nem tudom kívülállóként leírni. Íme, ahogy én láttam:
Éjjel van, éppen belenyúlik az este az éj legsötétebb részébe, és látom, ahogy villog a neve a mobilom kijelzőjén. Abban a percben tudom. Csak éppen nem hiszem el, hogy megint éppen ugyanúgy, ugyanakkor.
Nem.
Akarom.
Elhinni.
Ülünk a kocsiban ma reggel. Ugyanúgy megy minden tovább. Emlékszel? Így kezdtem két hónapja. És most újra.
Hajnal van, november közepe, hideg. Hosszú az út, úgy két-három órás. Egy benzinkútnál ülünk a padon, a kávénk forró, a kezünk hideg, szemüveg a táskában. Apa velünk. A hamvak az urnában, az urna gondosan bekötve a biztonsági övvel. Utolsó út apával.
Még sosem voltam Egerben. Még sosem voltam az uszinál, csak írtam róla, emlékszel? Ott állunk meg azután, építik éppen, drótkerítés, pallók, árkok. Áll ott, arca a kerítéshez ér, és csak mondja, mondja, mondja, hol merültek Balázzsal a kisvízbe reggel hatkor, suli előtt, hol parkolt apa, hol ültek fáradtan pihegve edzés után... évtizedekkel ezelőtt.
Aztán meséli Pozsonyt, karácsonyra tervezik, anya régóta szeretné, látni vágyja a várat, a régi városházát, járni Pozsony utcáit.
Nem jutnak el Pozsonyba.
Továbbindulunk. Sietnünk kell. Anya várja. Apát kell temetnünk.
A házhoz érünk. Anya sápadt, ráolvad a fekete ruha, dobog veszettül a mellkasom a szégyentől, hogy szinte csak a hangjáról ismerem meg. Két hét alatt lett apróvá. Nehezen jön le a lépcsőn, Anett segíti, fogja a karját, leülteti mellém a székre. Rásegítem a csizmát, valahogy nehezen megy, két kézzel húzom össze a cipzárt, hogy sikerüljön, és csak akkor tudatosul bennem, megduzzadt a lába.
Feladni készül a teste. Tíz éve küzd, hol sírva, hol dacolva, hol énekelve, ezerszer kacagott bele a halál arcának közepébe. Most csendes. Nem sokat beszél, most nincs itt az ideje.
A temető. Felhajtunk a kocsival a dombon, egészen a kis házig, anya már nem tudna annyit gyalogolni. Balázs ott vár a kedvesével, látom messziről, és hirtelen megnyugszom, mert tudom, lesz kihez bújnia Anettnek vigaszért, nagy és erős bátyja van. Amíg várunk a papra, anya a kocsiban ül, amikor behajolok hozzá, hogy szüksége van-e valamire, akkor mondja először, hogy „Monácska, mintha a leányom lennél”.
Hideg van, szél van, de süt a nap, amikor apát eltemetjük.
És aztán hirtelen változik meg minden.
Anya kezd gyengülni, miután apa nincs többé. Túl nagynak érzi talán a házat, túl kevésnek az erejét, túl hosszúnak a napokat, túl kimerítőnek a kezeléseket. Balázs áll mellette, az ő bátor és erős nagy fia, akiben egyszerre van meg apa megfontolt nyugalma, és anya makacs küzdése. Balázs csak jön és csinálja, ami anyának már nehéz. Rendet a házban, az udvaron, cipeli a bevásárlókosarat, behozza a postát, ül a hivatalokban. És nem megy haza munka után, hanem rögtön anyához, és olyankor este lesz, és csak leül anya ágyának végéhez, erős férfitenyerébe veszi anya vékony lábfejét, és masszírozza. Olyankor vannak leginkább együtt. Nyugalom és csend, halk beszélgetés. Néha ott marad a házban, és apa ágyában alszik, mert így esik jól. Csak akkor nem, amikor apa meghal. Akkor anyával alszik, mert ez anya legszörnyűbb éjjele. Vele marad, amíg fáradt és mély álomba nem merül.
Mindent eldobva rohan ki hozzá, amikor egy nap anya hívja, hogy nincs ereje felkelni. Szalad fel a lépcsőn, kapkodva nyitja az ajtót, és hallja a fülében, ahogy lüktet a vére, a látvány is fáj. Föléje hajol, felnyalábolja anya egyre könnyebb testét, és akkor érzi először odabent a mellkasában, hogy baj van. Hogy valami megváltozott.
Aztán a temetés után anya Anettel van.
Kórház. Sokszor kétségbeesetten hív. Hajnalban, délben, este. Anya rosszul van. Csak tapogatóznak az orvosok. És akkor ellepik ezek a szavak a mindennapjait: ráterjedt, nem műthető, mindenhol ott van, morfium, infúzió, és semmi sem fontosabb ennél. Minden nap megy, és minden nap elmondja, hogy „megint ugyanaz, csak egy másik kórház másik folyosóján ülök”. Az ajtó mögött most anya karjába csepeg az infúzió.
És kántálja rendületlen, hogy:
biztos fáj neki, duzzadt a pocakja, mit csináljak, ma is bemegyek, gyere velem, mit vigyek neki, vegyünk vizet, vegyünk zoknit, ma még egyszer bemegyek, viszek neki fotót, viszek kispárnát, csak fogom a kezét.
És káosz napokig:
– Vágd le a körmét! – Nem tudom levágni. – De le tudod vágni, ő is levágta, mikor kicsi voltál. – Levágtam. – Na, ugye? – Vegyünk neki vizet. – Milyen vizet, nem tudja meginni. –Szívószálat tegyél bele. – Már nem iszik. – Infúzió. – Haza kellene hozni. – Nem hozhatom haza, nem tudom hazahozni. – Jobb neki ott. – Jobb neki ott? – Megőrülök.
Tehetetlenül hallgatja, amikor apa halála után az orvos ott ül vele szemben, és szelíd hangon, amilyenre csak a legmélyebb tapintat képes, elmondja neki, hogy talán még a karácsony, talán addig tud még küzdeni. És hogy talán jobb volna nem elmondani neki, de rábízza a döntést.
És akkor Anett hirtelen felnőtt lesz, küzdeni kezd. Leginkább magával. Eddig annyira könnyedén ejtett ki szavakat, ígéreteket, kényelmesen lódított, ha úgy esett jól, és most fél pillanat alatt lett felnőtt. Látom, ahogy ráérez a kegyes hazugság kényes határvonalára, hiszen anya számtalanszor kérdezi tőle, mit mond az orvos. Megtalálja azt a pici árnyalatot, amikor még reményt ad, de nem kell mindent elárulnia. Érzékeli, mennyit mondhat, amikortól önzés a végtelen beszéd. És megtanul önzetlennek lenni.
Most először látok valakit ennyire hirtelen felnőtté válni. És emberré.
Napok telnek, folyton megy hozzá.
Szorítja a kezében anya ezüst nyakláncát, vizsgálat előtt vették le, mindig viselte.
Karácsony előtt mondja ki az orvos, hogy nincs tovább. Lehet egy-két nap, vagy hét, bármikor jöhet. Látom, ahogy ül a kanapén, amikor átjön, rágja a szája szélét, nem hallja, amit mondok, nincs is ott, percekig elmerül. Vagy épp dühösen jön-megy, csapkod, megbánt, sír, vigasztal, próbálja feldolgozni. Pengeélen táncol a türelem, tudja, hogy hívni fogják a kórházból, iszonyatosan retteg.
Csak ülünk olykor anya mellett, mesél néha, aztán csupán szavakat mond, és nem sejtjük, tudja-e, mi történik éppen. Amikor egyedül maradok vele, mert Anett kávét vesz, vizet hoz, vagy csak egy mély levegőt odakint, akkor is mesél. Néha nem értem, de nem is keresem az értelmét, fogom a kezét. Jó fogni a kezét, jól esik a tenyeremnek. Máshogy kezd szólítani, Mona helyett Nomává leszek, és suttogja, hogy Nomácska, nem mondjuk el senkinek, hogy nem vagy a lányom.
Aztán összeszorítja a szemét, és elkeseredve mondja, hogy Nomácska, meg fogok halni. Amikor visszajön Anett, már mosolyog egyet-egyet, és minden rendben.
Az esték a legnehezebbek neki. Gyakran hív olyankor, és hagyom beszélni, csak hallgatom. Aztán nem bírja tovább, karácsonyra hazahozza. Fél nap alatt szedi össze a három doboznyi gyógyszert, a kerekesszéket, infúziót. Két napig bírják. Akkor félrebeszél, mentő, kórház.
Éppen karácsony múlt, vasárnap megint ott vagyunk mellette. Nézem, ahogy Anett és Balázs fogják a kezét, látom, ahogy ülnek a kis széken, nézik egymást, és tudom, hogy búcsúznak egymástól. Hazafelé Balázs kimondja, amit már biztosan érez: most láttuk anyát utoljára élve. Másnap már tudjuk, hogy csak órák kérdése, bármikor megtörténhet.
És megtörténik.
Éppen köd van, nehéz, súlyos köd ül mindenhol. Este írja, hogy nem jó, valami nagyon nem jó, érzi, valami történik, látom a betűin a kiáltozó feszültséget. Nem kéri, csak szeretné, ha mennék. Fél óra múlva nyitom az ajtót nála, kávét kérek, kólát, eperlevet, vagy bármit, csak hogy kirángassam az ágyából, meg a magába fordult, sírós állapotból. Aztán csak elheverünk a kanapén, isszuk az eperlevet, Munyó meg Rozi, az ebek ott ugrálnak rajtunk, béna sorozatok mennek a tévében, és ő csak beszél. Végül elálmosodik, én meg hagyom. Otthon még látom, ír pár szót, aztán aludni megy. Fél óra múlva én is majdnem, amikor látom villogni a nevét a kijelzőn. Abban a percben tudom, hogy megtörtént. Nehezen veszem fel, nem akarom hallani. És nem is tudja kimondani. Azóta sem hallottam tőle, hogy konkrétan kimondja: anya meghalt. Csak annyit mond, hívtak a kórházból. És hívja a bátyját. Akinek szülinapja van. Anya aznap halt meg, amikor 40 évvel azelőtt anya lett. Szerette volna megvárni ezt a napot.
Éjjel van, pont, mint 55 nappal ezelőtt, nyitom neki a teraszajtót, ülünk a kanapén, és a teásbögrét szorongatjuk. Várjuk, történjen valami, mert tudtuk, hogy ez lesz, de annyira nem reális, és annyira lehetetlen... nem hisszük el.
És a szemüveg mellé egy ezüst nyaklánc kerül a fekete táskába.
Bán Mona
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ure