–

Amikor megkaptam a felkérést, hogy a megbánás témájában írjak cikket, majdnem visszautasítottam, úgy éreztem, ehhez nincs semmi közöm. Azonban komoly önelemző szenvedéllyel áldott meg a sors, ezért kutatni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy a megbánást sehol nem találom magamban. Valahol ott kell lennie, hova dugtam?

Hosszú napokig kerestem, ha nem is nagy lelkesedéssel. Először csak tisztáztam magamban, hogy mi a megbánás, ami ha hosszas, akkor terméketlen bánkódássá fajul, ez pedig a lustaság jele. Annak, hogy nem vagyok képes a jelenben változtatni. A múltban ugyanis lehetetlen, azt meg kell gyászolni... és el kell engedni.

Az egészséges megbánás rövid ideig tart, tettre késztet. Képessé tesz a forma mögötti tartalmat észrevenni, és ráérezni, hogy bár a forma (ugyanaz az esemény) már valóban soha többé nem kódolható át, a tartalom igen.

A tartalom mindig, mindenhol jelen van, csak fel kell ismerni a forma mögött.

És ahogy így agyaltam, szó szerint agyalás volt, tovább engedtem a vizsgálódást a szívem felé. Emlékek felidézésére. Hogy aztán amit a lelkemben is megtaláltam, azt az elmém újra mikroszkóp alá vegye és tanulmányozza. A teljesség igénye nélkül adok közzé egy-két kutatási eredményt:

Amikor migrénem van, rettenetesen megbánom, hogy annyi édességet zabáltam, ami kiváltotta a szörnyű fejfájást. Minél erősebb a migrén, annál erősebb a megbánás, és az azt követő édességzabálási hullámaim kordában tartására tett erőfeszítés. Hosszas, még mindig nem tökéletesre fejlesztett „megbánás” kísérleteim eredménye: nem megvonom magamtól a cukor- és csokimázba bújt szeretetet, hogy aztán kiéhezve nagy dózisú löketekkel terheljem a szervezetemet, hanem rendszeresen, kis mennyiségű finomsággal edzem azt. Úgyhogy most elő is kapom az aprósütis dobozt... és szigorúan csak három darab sütikét kapok be.

Megbántam, hogy közgazdásznak tanultam, és nem humán területen végeztem. Közel 40 évesen egy ilyen felismerés könnyen ejthet a lusta megbánás csapdájába, minthogy őrültségnek látszik egy sikeres karrierút közepén szakmát váltani. A kreativitás – abbéli képességünk, hogy kihozzuk a legtöbbet abból, ami van – segített, hogy közgazdász vénámat sem feladva, kitartó szándékkal új vizekre evezzek, ahol már nem csapdosnak a megbánás hullámai.

Azt mindig megbánom, ha nem sikerül kifejezni az érzéseimet. Ez leggyakrabban párkapcsolati téren fordul velem elő, ezért erre (jobb híján utólag) mindig szakítok időt. Ha mást nem is teszek, hát leírom. És el is küldöm!!! Nem minden esetben fordít a kapcsolaton, de az érzés, hogy magamat adtam, felszabadító. Leveleim, mondandóm alapanyaga a tisztelet és szeretet, az érzéseimről szólnak, elvárások és vádaskodások nélkül.

Megbántam, hogy nem tudtam elbúcsúzni valakitől, akit nagyon szerettem. Leginkább az bántott, hogy nem is tudtam a haldoklásáról, csak a halálhíre érkezett meg. Valószínűleg nem akarta, hogy betegnek lássam. Ezért tiszteletben tartottam a döntését, és egy szép szertartás keretében otthon búcsúztam el tőle.

Nem TUDOM, mi történik a halál után, de ÉRZEM. Ahogy a búcsú erejét is éreztem. A haldoklás nagyon intim dolog, egyéni út, szíve joga mindenkinek úgy meghalni és úgy elbúcsúzni, ahogyan Ő szeretne.

Van, aki addig vár, míg meg nem érkezik hozzá egy számára fontos ember, és van, aki senkit nem óhajt látni. Van, aki megnyugszik, ha sokan körülveszik, és van, akit ez inkább feszélyez. Még az is lehet: a halálunk után megbánjuk, hogy nem úgy haltunk meg, ahogy szerettünk volna. És talán van esély a további kísérletezésre.

Végül pedig egy fura megbánás, ami nem a múltban fogant, hanem a jövőben. Megbántam volna, ha nem írom meg ezt a cikket...

Halász Ágnes

www.parbeszedmuhely.hu

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Stefan Spassov