„A hullahegy közepén ott állt, lihegve, egy konyhakéssel a kezében az új lakóm: a szorongás” – WMN-naplók

–

A laptopon a Jóbarátok megy, éppen végtelen sokadszorra. Meredek a képernyőre, de nem érzékelem, melyik rész. Az oldalamra fordulva figyelem a gépemből kiáramló fényeket és mozgó alakokat.

Kirúgtak. És harmincnégy éves leszek nyáron. Egyedülálló vagyok, barátaim is alig, a szüleim kétszázötven kilométerre élnek tőlem. És most mindezzel a szorongásommal bezártak egy ötvenegy négyzetméteres lakásba, amit körülfonnak a koronavírus indái. Innen szép nyerni.

A cég, ahol dolgoztam, március közepén tette kötelezővé az otthoni munkavégzést. Az első két napban még kerestem a helyemet, hogyan is lehetne a legjobban beilleszteni az otthoni életterembe az irodát. Pragmatikus ember lévén ez a keresés végül egy szigorú napirendhez kötött életritmus kialakítását hozta magával. Reggeli, kávé, cigi, munka, ebédszünet, kávé, cigi, munka, minden második nap edzés, szerdánként online sörözés, csütörtök bolt, szombat-vasárnap főzés-takarítás és minden köztes időben írás.

Imádtam, hogy van egy íve a napjaimnak, büszke voltam, hogy fegyelmezetten végig tudtam vinni a napok szétcsúszása elleni küzdelmet. Kifejezetten erősödött a teljesítményem is. Az open office nyüzsgése után végre volt lehetőségem úgy dolgozni, hogy teljes elmélyültségben hallottam a gondolataimat, volt bőven időm megélni a munka elkészültének folyamatát, mélységeiben rálátni az összefüggésekre, egyszóval teljes flow-ban voltam azzal, amit csináltam.

Minden olyan egyszerűen jóvá vált. Tudtam koncentrálni, befelé figyelni, egyszóval mintaszerűen éltem meg a karantént.

Eleinte kicsit tartottam tőle, hogy friss egyedülállóként hogyan fog rám hatni a tényleges egyedüllét súlya, de örömmel tapasztaltam, hogy pontosan erre volt szüksége a lelkemnek, hogy töltődni tudjon. Két hónap után teljes boldogsággal mondogattam, hogy nekem lett kitalálva ez az élet, ennél könnyedebb helyzetem még soha nem volt. Ha még ez nem lett volna elég, külön örömmel töltött el, hogy a mérséklődő kinti aktivitásnak hála rengeteget tudtam félretenni. A múlt fontos párkapcsolati tanulságait is levontam, megértettem, hogy hol hibáztam, milyen téves értékek alapján mértem a boldogságot, mit szeretnék máshogy csinálni, ha ennek a helyzetnek vége lesz.

Aztán szerdán minden más lett.

A nagyvállalatok kegyetlen egyszerűségével lett vége a munkaviszonyomnak, egy tizenöt perces Skype-meeting keretében.

Talán nem is töltöttük ki teljesen a rendelkezésre álló időt. Kérdezhettem volna, hogy miért, de értelmetlen volt. Tulajdonképpen két szóban összefoglaltak mindent, ami számomra lényeges lehetett belőle: köszönjük, ennyi. Az addigi világom, amiben megingathatatlanul biztos voltam, két szó leforgása alatt semmivé foszlott.

Ez persze olyan dolog, ami máskor is megtörténhetett volna. Benne van, ha éppen úgy fordul a széljárás, akármikor lehetünk nemkívánatos személyek a munkahelyünkön. Csakhogy nem máskor történt, hanem most, egy világjárvány közepén. Más esetben valószínűleg úgy reagálnék, hogy bőgök egy-két napot Nutellával és sörrel felszerelkezve, majd megrázom magamat, megmosom az egyhetes hajamat, és indulok előre, ki a világba. Önéletrajzok, barátok kapcsolatai itt-ott, és hopp, már túl is vagyunk ezen a kellemetlen fázison.

Ehelyett a mostani korlátokkal terhes időben az egyetlen hely, ahova még beláthatatlan ideig indulhatok és érkezhetek, az vissza oda, ahol az előtt a bizonyos, mindent megváltoztató két szó előtt is voltam: a lakásom négy fala közé. Ahol az előtt a két szó előtt flow-ban voltam, ahol mindennek megvolt az ideje, a célja, a mögöttes gondolatisága, a tudat, hogy minden, amit csinálok, előre visz és ez lesz az egyik leghasznosabb időszak az életemben. 

Amikor hazaértem a két szó után, körbenéztem: a lakás minden pontját ezeknek a flow-pillanatoknak a felismerhetetlenségig megcsonkított tetemei borították.

A hullahegy közepén pedig ott állt, lihegve, egy konyhakéssel a kezében az új lakóm: a szorongás. Ismertem már látásból, és tudtam, hogy a többiekkel ellentétben ő hívatlanul érkezik, és megvan az az idegesítő tulajdonsága, hogy nem igazán tud barátságban éldegélni a pozitív jövőkép, aktív életmód és kreatív kikapcsolódás mellett. És persze nem elégedett meg azzal, hogy csak simán kitessékeli őket. Biztosra ment: minden korábbi társamat brutálisan kivégezte, hogy legyen bőven helye a lakásban.

Azért a hullákat persze otthagyta nekem, hogy a bomlásuk bűzét szagolva a szemem láttára oszoljanak lassan, végérvényesen. 
Eltakarítanám és meggyászolnám a halottaimat, de a szorongás nem engedi. A menekülés szintén kizárt: ha kilépnék a lakásból, elém áll, és eldobja a kulcsot, ha megnéznék egy vígjátékot, a testével takarja a képernyőt, ha olvasnék, a fülembe duruzsolja a kilátástalanság balladáját, ha felkelnék az ágyból, erős karjával visszanyom. Amikor végül feladom, és mély álomba zuhannék, csontos ujjaival feszíti szét a szemhéjamat. Ezért nem marad más: felülök az ágyban, és a sötétségben, tágult pupillával, meredten nézem a valaha volt boldogságom maradványait.

Merném remélni, hogy én vagyok az egyetlen ember, akinek így alakult az élete az emberiségnek ebben a normális kerékvágásból kitérített idejében. Ebben az esetben legalább biztos befutóként indulhatnék az én vagyok a legszerencsétlenebb és én sajnálom magamat a legjobban verseny első helyéért. De attól tartok, nem ez az igazság, és

nagyon sokan vagyunk kénytelenek egyedül, mindenkitől távol, elhagyatottan, esetleg frissen munkanélküliként élni a karantén alatt, összezárva a minket rettegésben tartó szorongásunkkal. 

Ezért azok, akik eddig a pontig azonosulni tudtak akármilyen szinten azzal, amit én átéltem, mostantól figyeljenek csak igazán. Mert most jön a jó része.

Mert jönni kell neki. Ez a felismerés hozzám is szinte észrevétlenül érkezett meg: éppen egy újabb végtelen éjszakát töltöttem álmatlanul a szorongásomtól fojtott, dermedt sötétségben, amikor egészen halkan kezdtem hallani. Először azt hittem, hogy megint az „egyedül, a kudarcodba fulladva fogsz meghalni” című slágert kezdte dalolgatni a gyilkos lakótársam, de hamar eszméltem, hogy az ő metsző élű hangjánál sokkal lágyabb tónusban érkezett felém egy kellemes hangáramlat. 

Rövid fülelés után sem értettem, de az tisztán kivehetővé vált, hogy egy szöveget ismételget újra és újra. Egy ideje már hipnotizálva hallgattam a végtelenül hömpölygő kántálást, amikor egyszer csak megértettem a szavakat. Mosolyogni kezdtem. Az indiai hercegnő meséjét suttogta egyre, aki egyszer az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, amely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.

A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: „Elmúlik”.

Miután kellően sokszor végighallgattam a mesét, megköszöntem az emlékeztetőt, a szorongásom szemébe néztem, és közöltem vele, hogy most a fürdőszobába megyünk, mert egy hét után ideje hajat mosni. Gondolkodott egypár pillanatig, majd lassan, alig érezhetően, de engedett a szorításából. 

Azt biztos, hogy nem holnap lesz, amikor végleg elköltözik a váratlanul jött lakótársam, de rájöttem, hogy lehet rá hatni: egyszerűen csak ismételgetni kell a varázsigét, és remélni, hogy minden holnap egy kicsit könnyebb, egy kicsit szabadabb, egy kicsit jobb, egy kicsit több lesz, mint a tegnap. 

Hiszen minden szorongás elkergetésének a kulcsa ennyi csupán: tudni és érteni, hogy idő kérdése csak, de biztosan elmúlik.

Pataki Napsugár

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images