–

Fél órával a kapunyitás előtt felmentem a galériára és csak bámultam az üres csarnokot. Minden készen állt, a színpad, a széksorok, a támogatói standok, a technika, a dekoráció, a még teljesen üres üzenőfal, a csapat. Álltam a korlátnál, és néhány percig nem csináltam semmit. A vihar előtt, csendben.

Aki szervezett már rendezvényt, tudja, milyen ritka pillanat ez. Hónapokon keresztül készültünk az első WMN Fesztiválra. Nem volt mögöttünk rendezvényszervező cég, nem volt külön stáb, amely átvette volna tőlünk a feladatokat. Mi magunk csináltuk. Ugyanazok az emberek, akik cikkeket írnak, videókat forgatnak, szerkesztenek, gyártanak, egyeztetnek, számláznak, válaszolnak a levelekre, és nap mint nap gondoskodnak arról, hogy a WMN működjön.

A fesztivál előtti hónapokból leginkább a folyamatos mozgásra emlékszem. Ott, a korlátnál állva viszont nem a következő teendő jutott eszembe. Tíz év után először láttam egyben valamit, amit addig mindig csak belülről ismertem.

Amikor az ember létrehoz valami sajátot, aztán eltölt vele egy évtizedet, ritkán van alkalma hátrébb lépni és észrevenni, hogy mit alkotott. Én is folyton a következő feladatra figyeltem; a következő cikkre, a következő műsorra, a következő projektre, a következő problémára. A következő évre.

A WMN súlyát ismertem és tisztában voltam a felelősségével is. De, hogy valójában mekkorára nőtt, mit jelent másoknak, és milyen helyet foglal el az életükben, azzal ritkábban foglalkoztam.

Aztán kinyíltak az ajtók, megérkeztek az emberek, és elsodort minket a nap. Egyszerre volt felemelő és kaotikus, megható és fárasztó. Volt dolgom bőven, pörögtem, zakatoltam, jöttem, mentem. Mégis megmaradt néhány pillanat a napból, amelyek valahogy átjutottak ezen a folyamatos haladáson.

Késő délután történt. Addigra, jó introvertáltként, túltelítődtem az ingerekkel és kétségbeesetten kerestem a lehetőséget arra, hogy legalább egy picit töltődhessek, kiszellőzzek valahol. Nekiindultam tehát a helyszínnek, lehetőleg kifelé, a Millenáris kertjébe. Kint a napon megálltam, lehunytam a szemem és hagytam magam lélegezni néhány percet. Vagyis másodpercet. 

Ekkor szólított meg a három nő. A kezükben proseccós pohár, láthatóan nagyon élvezték a napot és egymást. Az a fajta jókedv lengte körül őket, amelyhez a buborékot a megdolgozott és kiérdemelt szövetség adja, amit az ember azokkal él meg, akikkel már túl van betegségen és boldogságon, reményen és csalódáson. Odaléptek hozzám és egymás szavába vágva mesélni kezdtek. Nevetve javították ki egymást, egyikük átvette a másik mondatát, aztán a harmadik egészítette ki a történetet. Kis időbe telt, mire összeállt a kép.

Három barátnő, három különböző országban élnek. Régóta próbálják megszervezni, hogy újra találkozzanak, de az élet, a munka, a család, a távolság mindig közbeszólt. Több mint egy év telt el úgy, hogy nem sikerült. De végül a WMN összehozta őket; a WMN Fesztivál lett az apropó, amiért mindhárman hazajöttek. 

WMN Fesztivál 2026

Miközben hallgattam őket, arra gondoltam, hogy milyen különös dolog ez. Mi hónapokon át szerveztünk egy rendezvényt. Programokat állítottunk össze, vendégeket hívtunk, logisztikai problémákat oldottunk meg, ami nekünk egy projekt, az számukra az életük egyik meghatározó pillanata. 

Arra már nem emlékszem, hogyan búcsúztunk el egymástól. Arra viszont igen, hogy amikor továbbindultam, a fáradtságomat kiradírozta belőlem a hála. Összeért bennem a reggeli érzés az egész nap kimerítő és mégis végtelen magasba emelő élményével. 

A WMN-ről sokféleképpen lehet beszélni. Lehet számokban, elérésekben, sikerekben vagy kudarcokban mérni. Lehet magazinként, médiamárkaként vagy vállalkozásként tekinteni rá. De aznap minden addiginál világosabban megmutatta magát a valódi jelentése; a WMN elsősorban kapcsolódás. A WMN alakú szigeten jó megpihenni és feltöltődni, összekapaszkodni és beszívni mélyen a szabadság levegőjét. 

Tavaly ez volt az a pillanat, amikor igazán megéreztem, hogy

a WMN története már régen nem csak a szerkesztőségé. Hanem azoké is, akik benépesítik a mi közös szigetünket és értelmet adnak ennek az egész küzdelemnek, amit az autonóm, független média lét ma Magyarországon jelent. 

Úgyhogy idén újra nekifutunk, mert hiányoztok, és mert tudjuk, hogy nektek is hiányzik ez az érzés. Szeptember 19-én újra megnyílnak majd a WMN Fesztivál kapui. Még csak tervezzük, hogy milyen történetekkel várjunk titeket azon a napon. Tavaly sokan jöttek úgy, hogy egyedül érkeztek és ismerősökkel mentek haza, születtek új barátságok, elmélyültek régiek, és elindultak beszélgetések, amelyek még ma is tartanak. Idén tovább írjuk a közös történetünket. 

És már most tudom, hogy megint lesz egy pillanat az ajtónyitás előtt, amikor teljesen kipurcanva, de izgatottan felmegyek a galériára, egyedül és lenézek az üres széksorokra. 

Nagyon várlak titeket. 

A második WMN Fesztiválra a jegyárusítás elindult, ne maradj le, itt tudsz jegyet venni. 

D. Tóth Kriszta

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van.