Karácsony van. Mama már átjött, hozott mézes krémest. De lekvár nélkül csinálta, mert tudta, hogy úgy szeretem. Meg anyuka is úgy szereti, és mama mindig a kedvünkben akar járni. A mintás kendő megint a fejére van kötve, csodamintás, barna, sárga, vörös és kék keveredik benne, olyan szép az egész. Eltakarja a derékig érő haját. Egyszer láttam kiengedve, olyan volt, mint egy öreg tündér. A mosdókamrában fésülte a zuhatagot, ami a koponyájából nőtt. Végtelen volt, bölcs, öreg és jóságos, a szeme parancsolt és nevetett.

Régen a fürdőszobát mosdókamrának hívták. Tudod, nem volt benne kád. Egy mázas lavórban fürdetett bennünket nagyanyám. Nagymama. Mama. És a mézes krémest lekvár nélkül csinálta, de ezt már mondtam, ugye? Mondjuk, neked mindent el kell mondani háromszor. Kicsit szenilis vagy. És mama sosem volt szenilis, mert nem felejtette el egyszer sem azt a rengeteg receptet.

Egészen addig. Egészen addig nem főzött szakácskönyvből, de majdnem mindent leírt nekünk a kis piros könyvbe, hogy ne maradjuk szégyenben, ha férjhez megyünk. Én pont hozzád. De ezt már nem érhette meg. Már nem láthatott engem fehér ruhában, pedig elterveztem, hogy jó korán keresek magamnak valakit, csak azért, hogy mama még ott lehessen a menyegzőmön.

Annyira hamar ment el. Az utolsó években nem ismert meg minket. Sorvadni kezdett az agya. Így mondták az orvosok: agysorvadás. Az rosszabb a ráknál.

Elveszi a tudatot, egyszer egy napon felkelt, és nem ismert meg minket. Rólam azt hitte, hogy az anyám vagyok, és szólongatott, hogy Erika, Erika, kérlek ne menj el, maradj itt, gyere haza! Sírtam.

Aztán megszökött, és a négyes út mellett találták meg, hosszú haja kibontva, ruhái összevissza, lomposan, szanaszét. Látszott a szemén, hogy már nem itt van, hanem valahol máshol, talán fent jár nagyapámnál, egy másik dimenzióban, és nem gondol többé a földi bajokkal. Akkor nem tudott már főzni, összekeverte a recepteket. A húslevesbe valami savanyút tett, nem ismertük fel az ízt, ehetetlen volt. Máskor meg belefőzte a mosogatórongyot. Nem volt jó látni, hogy kiszaladnak a receptek a homlokán... azt hittük, sosem fogja ezeket elfelejteni.

Aztán meghalt. Októberben. Szirénázott a mentő a koporsója előtt, mert mindketten a szülőotthonban dolgoztak, ahol én is születtem. Nagyapám mentős volt. Nagyanyám meg angyal.

Már átjött mama. Hozott mézes krémest, de kihagyta belőle a lekvárt, mert mi anélkül szeretjük. Anya is így csinálja. A karácsonyfa már kész van, és a Mennyből az angyalt hallgatjuk. Hasonlít mama valakikre, a hosszú hajával, ami mindent beborít. Biztosan ilyen arcuk van az angyaloknak.

Kár, hogy már elmúlt ez a karácsony.

Kár, hogy nem vigyáztunk rá jobban.

Kár, hogy nem ölelhetem meg soha többé...

Fotó: via deviantart