Karácsony idegenekkel: „Van, hogy az embernek új családot kell gyűjtenie magának"

–

A szeretet ünnepe a hajléktalanszállón

„Tavaly év végén gyakorlatilag három hónap alatt elveszítettem az összes számomra fontos embert” – meséli Ivett, akinek meghalt egy közeli rokona, egy hozzá nagyon közel álló férfi, az édesanyját is elvesztette, aki már nem bírta tovább a harcot a daganattal, végül a párja is elment, akivel 18 évig voltak együtt. „Ebből már egy is sok lett volna, de ez… levitt a legaljára.” Ivettnek már csak egy hét évvel idősebb bátyja él a családból, akivel azonban elég messze vannak egymástól mind lélekben, mind fizikailag.

„A karácsony előtti napokban feküdtem a kanapén, néztem az albérletben a műfenyőt a kommersz díszekkel, és próbáltam kitalálni, mi a jó büdös francot csináljak az életemmel.

Aztán eszembe jutott egy régi kollégám, aki finoman szólva sincs jóban a szüleivel. Az apja nagyon szigorú és látszatember. A mai napig elvárja, hogy a család vasárnap 12 órakor ülje körbe az asztalt, és kedélyesen beszélgessenek a semmiről. Számára fontos a külsőség, és az, hogy mit gondolnak róla. Dávid ez ellen úgy tiltakozik, hogy nem hajlandó karácsonykor a családdal ünnepelni. Ilyenkor lefőz egy hatalmas adag babgulyást és egy hajléktalanszállón tölti az egész éjszakát. Mert számára ez a szeretet ünnepe.” 

Ivett gondolt egyet, és csatlakozott Dávidhoz. Lesütött harminc bejglit, becsomagolta, hívott egy taxit és az éjszakát a szállón töltötte.

„Nagyon érdekes és tanulságos volt. Borzasztóan megindító és nehéz is. Rengeteg történetet hallottam aznap éjszaka, és amikor hazafelé sétáltam, végig azon gondolkodtam: ez kurvára nem jó így… Rohadt könnyen ítélkezünk. Én azon az estén nagyon sokat kaptam tőlük.”

Ivettet ez a tavalyi élmény teljesen másik irányba indította el: elvégzett egy baristaképzőt és egy latte art tanfolyamot is. Azt tervezi, hogy hamarosan kávézót és közösségi teret nyit, ahol nemcsak jó kávé várja a betérőket, de önismeret is. „Szeretnék mese-, irodalom-, művészet- és gyászterápiás foglalkozásokat működtetni egy külön helyiségben, valamint ingyenes tanácsadásokat adni olyanoknak, akik bajban vannak és segítségre szorulnak. Megtanultam azon az estén, hogy mennyire fontos, és mennyire hiányzik a kapcsolódás, és az, hogy figyeljünk egymásra. Engem tavaly ezek a szerencsétlen sorsú emberek megmentettek. Rengeteget köszönhetek nekik.”

A szívesség staféta

Mirjam szenteste délelőttjén épp hazafelé tartott a fővárosból az édesanyjához, ám nem volt pénze vonatjegyre. A kalauz pedig, teljesen jogosan, le akarta szállítani a következő megállóban, a semmi közepén. Ám ekkor igazi karácsonyi csoda történt. „Egy idegen nő hátra sem nézve csak felemelte a kezét és annyit mondott: én fizetem a hölgy jegyét!” Mirjam azt meséli, ennek lassan harminc éve, de minden karácsonykor eszébe jut, és igyekszik az univerzumnak meghálálni a gondoskodást, stafétaként adva tovább a jótéteményt például úgy, hogy ő is kifizette a vonatjegyét egy hajléktalanságban élő embernek, aki így hazamehetett a gyerekéhez.

„Veszélyes karácsony”

„Nagyon sok pocsék karácsonyom volt” – emlékszik vissza Borbála. „Gyerekkoromban apukám, aki szerintem enyhén autista is a többi pszichiátriai problémája mellett, kifejezetten utálta a karácsonyt. Rendszeresen dühkitörései lettek attól, hogy ilyenkor milyen, szerinte felesleges dolgok történnek. Így nekem a karácsonyi szünet inkább aféle túlélőgyakorlat volt, mintsem pozitív élmény, olyannyira, hogy véletlenül mindig ilyenkor sikerült elkapnom valami hányós vírust, így kiszáradással a kórház gyermekosztályán fekhettem, ahol jóval nagyobb nyugalom volt, mint otthon.”

Felnőve gyorsan elköltözött otthonról, a karácsonyt pedig általában egyedül töltötte, „örökölve a depresszióra való hajlamot, nyakig az önsajnálatban”. Ez aztán odáig fajult, hogy egyik szilveszter este, miután elveszítette a nagymamáját és két hetet karanténban töltött, eljutott egy öngyilkossági kísérletig. Ez aztán mindent megváltoztatott.

„Tavaly úgy döntöttem, hogy ellene megyek a családi hagyományoknak, és amikor egy fiataloknak szóló csoportban láttam, hogy mennyien stresszelnek az egyedül töltött karácsony miatt, kiírtam, hogy akinek van kedve, azt várom magamhoz. Nincsenek elvárások, társasozunk beszélgetünk, sütit eszünk.”

Borbála felhívására több, mint tízen jelentkeztek, végül hárman jöttek el. „Úgy beszélgettünk éjszakába nyúlóan, mintha régóta ismertük volna egymást. Nagyon klassz élmény volt. Nem került sokba, volt díszítés, süti és néhány jó fej ember. Teljesen elég volt. Attól féltem előtte, hogy majd olyan ember fog az ajtóban állni, akit én nem szeretnék beengedni, de ez nem történt meg.

Azon is gondolkodtam, hogy mi lesz ha kirabolnak, vagy megerőszakolnak… De úgy voltam vele, hogy kockázat nélkül nem lehet nyerni, és mivel több ember jön egyszerre, csak nem lesz semmi baj.” 

Slusszpoénként Borbála azt is elmesélte, hogy van egy levelezőtársa a szegedi Csillagbörtönben, aki a hosszú ítéletét tölti, és akivel a Mécses szeretetszolgálaton keresztül került kapcsolatba. Az illető pedig halálra aggódta magát, és rimánkodott: Borbála ne tartson – ahogy ő mondja – „veszélyes karácsonyt”.

A kanapé magányából a színházi páholyba

Dia tíz éve vált el, és az első időkben eléggé megviselték az apukás hétvégék. Az pedig egyenesen letaglózta, amikor a december 26-át is át kellett engednie a volt férjének és családjának. Az egyik ilyen karácsonyi délutánon, miután egyedül maradt, igencsak rászakadt a magány. „Miután megnéztem pár epizódot az aktuális sorozatomból, öt óra környékén kitaláltam, hogy vagy becsavarodok, vagy még ma este színházba megyek. (Elég gyakran járok színházba, akár egyedül is.) De hogy december 26-ra jegyet találjak délután 5-kor...? Körbetelefonáltam egy csomó színházat, persze sehol semmi, együttérzően sajnálkoztak mindenhol.” 

Ám Dia addigra eltökélte magát: ha törik, ha szakad, ő igenis színházba fog menni. „Hatra kicsíptem magam, és lesz, ami lesz alapon elmentem a helyi színházba. Udvariasan elmeséltem a helyzetemet az ültető néniknek, akik nagyon készségesek voltak, és azt mondták, ha lámpaoltáskor lesznek szabad helyek, akkor talán... meglátjuk…”

Aznap ráadásul A Pál utcai fiúkat játszották, amire hónapok óta esélytelen volt jegyet venni. A helyzetet az is tetézte, hogy szemmel láthatólag nem Dia volt az egyetlen, aki soron kívüli színházi élményre várt aznap... összesen vagy tízen álldogáltak abban bízva, hogy valami csoda folytán nem érkezik meg néhány jegytulajdonos. 

„De megjöttek. Összesen négy hely maradt szabadon... amik persze hamar beteltek. Mi hatan hoppon maradva majdnem beletörődtünk, hogy mehetünk haza. Ám ekkor jött egy ügyelő néni, és így szólt: »Karácsony van, vagy mi, jöjjenek!« Majd felkísért minket az igazgatói páholyba.”

Így történt, hogy azon a szívfacsaróan induló karácsony estén teljesült Dia vágya, színházban volt, látta a sikerdarabot, és nem is akárhonnan! 

Új család karácsonyra

Csenge férje profi sportoló, emiatt külföldön élnek nyolc éve. Gyakran előfordul, hogy meghívnak magukhoz más hasonló expatokat karácsonyozni, ami mindig nagyon kellemesen alakul. Ezek közül a legkedvesebb emléke egy lengyel anyuka volt, aki a két gyerekével érkezett hozzájuk. „Éreztem, hogy neki nagyon sokat jelentett a meghívás. Tudtam, hogy születésnapja is volt, így készítettem neki egy meggyes tiramisut is, amibe beleszúrtam egy gyertyát. Sírt az örömtől, azt mondta évek óta nem volt tortája.”

Csenge azt mondja, a saját családjuk mindössze kétszer látogatta meg őket karácsonykor. „És nem arról van szó, hogy ne tehetnék meg anyagilag, vagy ne lenne nálunk helyük. Szóval van, hogy az embernek új családot kell gyűjtenie magának.”

Kriszta is külföldön él, ahol kölcsönkapta karácsonykor a barátai szép nagy házát azzal, hogy bárkit meghívhat ünnepelni. Üzent az ismeretségi körének: ha valaki egyedül érezné magát szenteste, az jöjjön. „Sok külföldi barát jelentkezett. Az viszont meglepett, hogy voltak távolabbi, ám helyi ismerősök. Nem faggattam őket, hogy miért nem a családdal vannak inkább. Nagyjából 15-en jöttünk össze, társasoztunk, jógáztunk, beszélgettünk. Igazán meghitt szenteste volt.”

Eszter is mentett meg magányos kollégát karácsonykor, aki immár hat éve velük ünnepel.

„Először nem fogadott el semmit, majd a következő évben elfogadta az ételt, az azt követő évben már a meghívást is. Azóta minden karácsonykor velünk van.”

Férj ajándékba

Erika is külföldön dolgozott a párjával egy hotelben egy szigeten, amikor kiderült, egy holland és egy spanyol kollégájuk is ottragadt, nem mentek haza a családjukhoz karácsonyozni, így meghívták őket magukhoz. Bár voltak kulturális meglepődések, főleg a magyaros halászlén és a mákos bejglin, nagyon kellemesen telt el az este, Erika úgy emlékszik vissza, hogy az egyik legszebb karácsonya volt. 

A fodrászként dolgozó Gabriella pedig karácsony előtt egy héttel ismerkedett meg egy férfival, aki elkísérte hozzá a nővérét. „Összesen kétszer találkoztunk, amikor feldobta: nem töltjük-e együtt a karácsonyt, mivel mindketten egyedül lennénk. Először őrült ötletnek tartottam… Azóta a december 24. számunkra nemcsak karácsony, hanem az évfordulónk is, idén a tizenkettedik.”

Kilenc éve pedig már hármasban ünnepelnek a közös kislányukkal.

Fiala Borcsa