-

Micsoda nő!

Amikor végső elkeseredésemben elvittem a testem egy alapos hormonvizsgálatra, a nőgyógyászom mindent a legnagyobb rendben talált. Nincs ingadozás. Nincs túltengés. Nincs kiugrás. Nincs semmi különös. A hormonjaim (a papírforma szerint) köszönik, tök jól vannak.

A ribancok! Biztos vagyok benne, hogy azok a hormonok mindenre képesek! Arra is, hogy a vizsgálat időpontjában, arra a pár percre, míg lecsapolták azt a kis fiola vért belőlem, eljátszották a „rendes lányt”, egyszerűen megbundázták a vizsgálatot!

Mert azok a hormonok ott vannak, mióta az első pattanás megjelent a homlokomon. És azóta is kísértenek. Havonta egyszer biztos. De van, hogy néha csak úgy, a semmiből törnek rám.

Nem szeretünk erről beszélni, pedig a dolog létezik. És azt hiszem, itt az idő, hogy az édes, mit sem sejtő, és mit sem értő férfiaknak megpróbáljuk valahogy elmagyarázni. Van ám tudományosan összefoglaló neve is a nehéz napoknak: PMS, azaz premenstruációs szindróma.

Tegye fel a kezét, akinek ismerős! Igen, a férfiak is feltehetik (hacsak nem ül mellettük a PMS-ben fetrengő csajuk, mert akkor inkább maradjanak veszteg, ha még valaha szeretnék használni a kezüket... bármire is).

Véres játék

Körülbelül egy héttel a véres esemény előtt feltűnnek az első vészjósló jelek. Egyszer csak, váratlanul. Akkor is meglepődünk ezen, minők, ha pontosan tudjuk, hogy várható, mert kiszámoltuk. Bekarikáztuk a naptárban, sőt, a telefonunk is jelzett. Mert mindig azt hisszük, hogy majd most, na majd most aztán tényleg uralkodunk magunkon, visszaveszünk, nehogymár az legyen, hogy egy kis hormon-cécó kifog rajtunk. Azok csak hor-mo-nok! Apróság, semmiség. Legyőzzük, odafigyelünk, jól leszünk. Pedig nem.

Érdekes módon a közúti forgalom felerősödik abban az időszakban. A sofőrök válogatott idióták (persze amúgy is), és még a szokásosnál is nehezebben toleráljuk akkoriban a balfasztinókat. Ennek persze hangot is adunk, erősen. És mutogatunk. Gátlástalanul. A közértben ciccegve kerülgetjük a totojázó néniket és bácsikat, a kisgyerekek sírása (vagy nevetése) pusztító indulatokat vált ki belőlünk, és egy fatörzset is szét tudnánk harapni. Vagy egy embert. De hogy két ujjal ketté tudnánk törni egy asztallapot, az biztos.

Én azokon a reggeleken általában már jókora pisztolytáskát izzadok a hónom alá, úgy érkezem a munkahelyemre. Kissé zilált külsőmet látva már tudják a csajok, mi várható.

Mivel a csordaszellem abszolút érezhető nálunk, igen, egyszerre menstruálunk, így a PMS-t is nagyjából egyszerre viseljük.

Férfi kollégáink olyankor még a szokásosnál is megértőbbek. Hiába, el vagyunk kényeztetve. Ők pedig meg vannak félemlítve.

A nagy zabálás

Kezdődnek a zabáló napok, az „éhezők viadala”. A reggeltől estig tartó evéskényszer. Édeset, sósat, jó ropogósat. Mert az állag is számít. Sőt, a hőfok is. Semmi sem elégíti ki finnyás gusztusunkat. Persze próbáljuk kontroll alatt tartani, és nem bedőlni mindenféle kajás fotóknak (dehogyisnem!).

Aztán, ahogy telnek a napok, a helyzet egyre csak fokozódik. Az indokolatlan dühkitöréseket bármi kiválthatja.

Síró játék

Egy ártatlan, lassú fénymásoló. Beragadt tűzőgép. Nehezen csukódó ajtó. Toll. Lefagyott laptop. Igazából bármi. És akkor robbanunk. Az idegeskedés néha átcsap sírásba. Mit sírásba? Zokogásba, hüppögésbe. Hogy az ehegéhész vilihááág összefogott ellenünk, miért, ó MIÉRT??? Ilyenkor a kutyánkat és/vagy macskánkat is csak arra használjuk, hogy felfogják a könnyeinket. Bundájukba bőgve valahogy elviselhető(bb) az élet…

Ekkor kéz a kézben jár a düh és az önsajnálat. Félelemérzet viszont nincs. Megnő a halhatatlanság-tudatunk, és az apró nők is hatalmasnak, elpusztíthatatlannak érzik magukat. És persze mindenki az ő bajuszukat huzigálja („Mit mondtál? Hogy az orrom alatt? Szőr? Azok PPIHÉÉÉÉK!!!!”).

Főleg a szerencsétlen párjuk. Aki mit sem sejtve csak úgy van, mint mindig. A nő figyelme azonban ilyenkor rá fókuszál. Minden mozdulatára. Sőt, minden gondolatára.

Mert az amúgy is alap, hogy mindig tudjuk, mire gondoltok, tiférfiak, de ezeken a szörnyű napokon számon is kérjük rajtatok az összes valaha volt, vagy nem volt („miért nem?!”) gondolatotokat, igaz? Ilyenkor jönnek a szokásos kérdések, hogy „szerinted kövér/öreg/csúnya/bolond vagyok?”. Amire természetesen nem létezik jó válasz.

Majmok bolygója

Szeretnék jó tanácsokkal előrukkolni itt, Uraim, mit tegyetek, ha szerelmetek, életetek amúgy imádni való párja „meghülyül”. De sajnos van egy rossz hírem: nincs mit tenni. Csak rossz válasz létezik, illetve ha nincs válasz, az a világ legrosszabb válasza! Ha maradtok, az a baj, ha elmentek, az a baj. Ha úgy néztek, az a baj. Ha nem úgy, az a baj.

Ölelésre vágyunk, az a baj, de közben saját magunk társaságát sem tudjuk elviselni, az a baj.

Kérlek, bocsássatok meg nekünk, és higgyétek el, ilyenkor ez nem „hiszti”, nem direkt van, és főleg: nagyon szeretünk benneteket! Akkor is, ha hozzátok vágjuk a papucsunkat, vagy sírva tesszük elétek a vacsorát (igen, a levesbe is potyogtattunk pár csepp könnyet). Vagy ha toporzékolva követeljük, hogy legyen valami! (De hogy mi, azt sajnos magunk sem tudjuk).

Feledés

Jó hír, hogy véget ér! Az első csepp vér megjelenésével (és most nem arra gondolok, hogy a távirányító vehemensebb odadobása következtében esetleg véletlenül, mondom VÉLETLENÜL, eltaláltunk egy férfiorrot!) mintha elvágták volna! Újra doromboló kiscicák leszünk! De tényleg.

És visszatekintve már nagyon sajnáljuk, és szégyelljük is magunkat, de még mennyire! Igazából a PMS olyan, mint a kamaszkor, túl kell élni, elmúlik.

Oltári nő

Az orvosom, miután nekiszegeztem a kérdést, és kényszerítettem, hogy válaszoljon: ha minden rendben van a hormonjaimmal, akkor miért történik havonta egyszer ez a démoni őrület velem? „Mert maga igazi nő…!” – mondta ellágyultan, majd gyorsan fedezéket keresett magának az asztal alatt, mert repült felé az egyik cipőm (á, egyébként nem is)…

Aztán, amikor meglazítottam a szorításomat a nyakán (csak túlzok, tényleg), akkor elhaló hangon annyit mondott: „szomatodráma”… Gondoltam, milyen érdekes szitokszó, biztos meghülyült az oxigénhiánytól, de aztán kifejtette, hogy ez létező dolog, egy módszer, ami talán enyhülést hoz a problémámra. Minekutána hiába döntöttem magamba a különböző teakeveréket, szedtem a magnéziumot, vitaminokat, gyógynövényes nyugtatókat, diétáztam, sportoltam és alkalmaztam a PMS-t megelőző/túlélő ráolvasásokat, gondoltam, utánanézek. Mi bajom lehet?

Mentőexpedíció

Első olvasatra is kristálytiszta: „Tested tükrözi érzelmeidet, gondolataidat, emlékeidet, kapcsolataidat, konfliktusaidat. Feltárul benne egész élettörténeted – sőt, gyakran a szüleidé, felmenőidé is. Ha meg akarod fejteni, mit üzennek a tüneteid, ha szeretnél meggyógyulni, fontos, hogy képes legyél kommunikálni a testeddel, élményed legyen arról, hogyan szólíthatod meg­, és miként válaszol neked a maga sajátos nyelvén. A test ugyanis sohasem hazudik. Közlésmódja tiszta, erőteljes, maximálisan személyes – és igen, sokszor fájdalmas, kíméletlen. Ugyanakkor minden pillanatban készen áll arra, hogy segítsen valami lényegeset megérteni és megváltoztatni. A szomatodráma módszere lehetővé teszi, hogy olyan elzárt, sokszor fájdalmas érzéseinkkel találkozzunk, melyek tudattalanul irányítják életünket, majd testi tünetek, betegségek formájában manifesztálódnak. A drámajáték során mély érzelmi átéléssel oldjuk a feszültséget, gyengéden elhárítva a már szükségtelenné vált akadályokat, hogy az öngyógyítás folyamata – lelki és testi szinten is – elindulhasson.”

Pfff, jesszum pepi!, már csak ez hiányzott. Beszélgetés a testemmel. Mondjuk, simán lenne hozzá(m) egy-két kérdésem, főleg azokhoz a kis aljas hormonjaimhoz, amelyek… vagyis akik havonta egyszer kicsinálnak!

Mindenesetre rajtam nem múlik, istenuccse, kipróbálom, úgyis szeretek drámázni…!

(Folyt. köv.)

 Kardos Nyina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/