Apa kicsi lánya és a gyász

–

Ülünk a kocsiban ma reggel. Ugyanúgy megy minden tovább. Pedig mégsem.

Akkor este korán elaludtam, hirtelen gyűrt agyon a fáradtság. Amikor kölök bejött fél óra múlva, hogy ő írt, és most rögtön hívjam vissza, már tudtam. Abban a pillanatban. Pánik. Pontosan hallottam minden egyes dobbanást, ahogy a szívem nekikoppant a bordáimnak, a tenyeremmel próbáltam csitítani, hogy megnyugodjon, hogy aztán én is megnyugodjak, és hogy azután őt is meg tudjam nyugtatni, ha ideér. Már úton volt. Hallottam a kocsi hangját, amikor végre vissza tudtam hívni, mert annyira lecsendesedett a dübörgés a mellkasomban, hogy a hangját is halljam.

Bizonytalan vagyok. Kapkodok. Nem tudom, hogy vigasztaljak. Teát főzök, szereti a teát, ülünk, ő a kanapén, én a földön, és beszél. Néha csend. Kölkök leszivárognak az emeletről, Doma mögé ül, simogatja a hátát, Panka csicsereg, óvatosan, ösztönösen érzi, meddig mehet, meddig tart a tapintat egy ilyen helyzetben. Néha érzem, hogy kevés a levegő, kiülök a teraszra, onnan látom, ahogy aligfényben beszélgetnek.

Akkor este a sokkot látom rajta, még fel sem fogja, csak sejti, apátlanná lett. Még nincsenek tervek, nincsenek tények, csak folyton nyaggató kérdőjelek, és kétségbeesett hogyantovábbok. Még nem tudja a fázisokat, amelyek ilyenkor jönnek, mert jönniük kell.

Ahhoz, hogy túl legyen rajta, végig kell járnia minden egyes részt. Még nem ismeri a kontrasztokat, amikor a hangos őrületet váltja a csendes, rezignált belenyugvás.

Éjfél körül még a parton sétálunk. A padnál gyújtjuk meg a mécsest, nagyon sötét az éj, alig vannak fények. Sosem láttam ennyire fekete éjszakát. A szemüvegét emlegeti folyton, keresi, hogy hol lehet, nem is értem, miért ennyire fontos. Pedig egyszerű, Apa szemüvege, és kész. Nincs más indok, és nem is kell. Aztán másnap megtalálja, azóta magával hordja a táskájában.

Reggel jön. Nincs hirtelen mozdulat, nincs a szokásos „helló, sereg!" kiáltás, amikor beviharzik az ajtón. Csendesen ül meg a máskor otthonos lendület valahol a sarok mélyén. Szinte látom, ahogy semmi más nincs, csak ott benn, az agy egy pici részén kántálja valami sürgető hang, hogy „apaapaapa", hogy utána szép komótosan átszivárogjon minden egyes sejtjébe, és semmi más ne férjen meg benne, csak a hiány.

A hiány képes kitölteni bármit, kiszorít minden mást, és te csak belenyugvón nézheted. Megbénít egy jó időre, hogy rávegyen, gondold át újra és újra, míg fel nem dolgozod.

Amikor először vittem őket usziba hozzá, éppen pontosan nyolc éve, fogta az akkor négyévest, magához szorította, a mellkasához, úgy ugrott be vele a vízbe. Azóta ő itthon van nálunk. Akkor is, ha éjjel toppan be, akkor is, amikor hangos és hantázik, és akkor is, amikor felülünk a konyhapultra, és csendben kávézunk.

Pár hete néztem őket egy széken ülve. Ott ült az ágya szélén. Annyira természetes volt, ahogy megpaskolta háta alatt a párnát, hogy feljebb tudjon ülni, kényelmesen. Teljesen természetes volt a mozdulat is, ahogy eteti a barackkal, és óvatosan törli meg az arcát. Valahonnan régről jövő ösztön, gyerekkorában ivódott belé, amikor még Apa és Anya ott ültek előtte, és izgatottan adták neki az első falatokat. Amikor elfogy az egyik barack, szívószálat tesz a poharába, odakészíti, hogy elérje, a barackot apró darabokra vágja, hogy egyedül is bírjon vele, amikor már úton leszünk hazafelé.

De nem indulunk rögtön haza. Ülünk az út szélén, város széle, árokpart, látom, ahogy lassan megzuhan. Mélyen zuhan magába. Először látja gyengének. Először fordul meg egy pillanatra a fejében, hogy itt most valami elkezdődött. És mesélni kezd, ahogy ülünk a nyirkos fűben. Ugyanilyen nyirkos volt minden, hideg hajnal, amikor elindultak otthonról. Anya mosolyogva integetett még neki, amikor beszálltak a kék kocsiba. Apró keze beleveszett Apa nagy, puha tenyerébe, amikor sétáltak az uszi felé a parkolóból. Még álmos volt, kócos, sapkája lecsúszott egészen az orráig, Apa igazította meg. Még érezte bőrén a takaró melegét, szájában a kakaó ízét, félálomban várta, hogy Apa belecsipegesse neki a kenyeret. Kicsiket lépett, de Apa bevárta, hozzá lassította a lépteit, éppen annyira, amennyire lassan ő etette fél órával ezelőtt Apát. Láttam, ahogy nézett rá, és amikor Apa is ránézett egy pillanatra, akkor ott csak ők ketten voltak, valahol nagyon messze, valahol nagyon régen, és én csak annyit érzékeltem, hogy Apa másodszor is ugyanúgy ejti ki ezt a pár szót: „jól van, kislányom".

Folyton menne hozzá. Minden nap elindul. Nem akarja egyedül hagyni. Eddig Anya volt mellette, és tesó.

Körülbélelték gondoskodással, most ő megy hozzá, most az ő ideje jött el. Rendületlen megy, intéz, öleli, eteti, babusgatja. Apa kicsi lánya.

Azt hiszem, ősz volt. Éppen azután, hogy azt a rémes kínait ettük a körúton, és a kukába dobtuk a klisékkel teleírt szerencsesütit, szóval épp azután felmásztunk a hegyre. Kavicsos volt a kis ösvény, ahol másztunk, és szorította a mellkasomat a levegőhiány, amikor végre elértük azt a kis kiülős részt. Jó, hogy volt a korlát, mert beleszédültem a magasságba, émelygett a gyomrom, lefagyott a fülem és reszketett a kezem. Előkotortuk a táskából a szivart. Nem is emlékszem, mikor jött az, hogy vegyünk, egyszer csak ott voltunk a piac melletti kis trafikban, és válogattunk a szivarok között.

Akkor megállt egy pillanatra ott a piac közepén, valahova jó messzire bámult, és már nem is ott volt, hanem egy másik piacon, valamikor nagyon régen. Hétvége volt, útra keltek Apával, cipelték a kosarat tele zöldséggel, anya otthon várta őket, és a lángost. Mert a lángos fontos volt, és leginkább finom, meg mert ez hozzátartozott az egészhez. Hazafelé már sűrűn szedték a lábukat, hogy Anya és Balázs is melegen ehessék.

Lángost kerestünk a tóparton is. Nyár volt még, vagy olyasmi, visszatért egy hétvégére a meleg, és ő átjött vasárnap. Kicsit magam alatt voltam, kicsit fáradt, kicsit másnapos, de ő bepattant a kocsiba és jött. Kiültünk a teraszra, bekanalaztuk a húslevest, aztán benyalábolt a kocsiba, és nem mondta el, hova megyünk, csak elindultunk. Tele volt a part, végigszaladtunk rajta, egészen a stégig, aztán egyszer csak már a tó közepén tekertük a vízibringát. Ugráltunk a vízbe, röhögtünk idétlenül, aztán elterültünk a napon. Akkor mesélte a Balatont, hogy milyen volt, hogy milyen jó, amikor együtt mentek nyaranta mind a négyen, és Apa nem szerette annyira a tó vizét, de ő igen, és nem félt, mert Apa szerint ő bátor leány. Hazafelé kézzel-lábbal integettünk mindennek és mindenkinek, és valahogy így volt jó. Minden más mindegy volt.

Ülünk a kocsiban ma reggel, minden ugyanúgy megy tovább. Ugyanúgy leszáll a köd reggelre, ugyanúgy csapódik a kocsi ajtaja, ugyanúgy roppan a kifli vége, és Munyó meg Rozi, az ebek ugyanúgy szaladnak elé, mikor hazaér. Csak már Ő nincs itt. Vagy mégis. Csak másképp. Benne Anya erejében, ahogy küzd Anettért, Balázsért, és az életéért,

Minden

egyes

nap.

Benne Balázs erős karjaiban, mert most már ő a férfi a családban, ő támogat, ő véd, és ő a bástya.

És benne Anett küzdésében. És minden kartempójában a medencében, amikor úszni tanít egy kiskölköt. Ahogyan őt tanították, amikor Apa fogta a kezét, és vitte az uszodába.

Minden.

Egyes.

Nap.

Szóval még itt van. Amíg a szemüveg a táskában van, addig biztosan.

Bán Mona

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/Rach