-

Akik abban hisznek, hogy a gyereket születésüktől kezdve lehet és kell is nevelni, azok szemében igazi szuperklasszis szülőknek tűnhettünk az elmúlt fél évben. A gyerekem közvetlen, barátságos, kommunikatív, szó és hang nélkül hagyta abba a szopizást, mindent megevett, amit elé tettünk zöldségestül-gyümölcsöstül, volt, hogy eljátszott magában, és különösebb erőfeszítés nélkül meg tudtam beszélni vele bizonyos helyzeteket.

Ha azt mondtam neki, álljon meg a járda szélén, akkor ellenkezés nélkül megállt, ha azt, hogy ne rajzoljon az asztalra, csak a papírra, szó és hang nélkül így is tett. Emellett tíz perc alatt el lehetett altatni, és nagyjából reggelig aludt ébredés nélkül.

Minden szülő ilyen gyerekről álmodik, nem? Ezek voltak a boldog békeidők, amikor akár verhettünk volna mellünket, hogy mekkora király szülők vagyunk, ez mind a mi érdemünk. Persze tudtuk, hogy nem így van, de jó volt fürödni a sikerben.

Igaz, előtte fél évvel a „neveléspártiak” összeráncolt szemöldökkel, kicsit hümmögve néztek rám. Ugyanis akkoriban két lábon járó cuminak használt engem a porontyom, éjszaka nagyjából óránként kelt (16 hónapos koráig), velünk aludt, és egész napos figyelmet igényelt. Ilyenkor azért voltak kételyeim bőven a „nemnevelési” elveimmel kapcsolatban, és marcangoltam magam amiatt, hogy miként rontottam el ezt a tökéletes kis csomagot. Különösen hajnali négy és hat között, a tizenkettedik ébredés után ostoroztam magam előszeretettel, és futtattam végig az összes programot, hogy vajon mikor és hova csúszott hiba, amiért mindenkinek alszik a gyereke, csak az enyém nem. Na, meg amikor másfél évesen egész nap a mellemen lógott és már azt vizionizáltam, hogy örökké függővé tettem, és sosem tudom levakarni magamról.

Ilyenkor a szarszülőség érzése is könnyen árad szét a kissé megfáradt testben és lélekben, valamint egy-egy kívülről érkező kritika, észrevétel néhány percre el tudja bizonytalanítani a sziklaszilárd nevelési/nemnevelési elveket.

Pedig az, hogy a gyerek/szülő az adott kultúra, trend, szűk vagy tág környezet elvárásai alapján  „jó” vagy „rossz” kategóriába tartozik, a fejlődési periódusok során folyamatosan változik. Volt, amikor mindenki engem sajnált, később meg mindenki engem irigyelt.

Aztán túljutottunk ezeken a holtpontokon, és jött az aranykor, amikor azt éreztem: minden átvirrasztott éjszaka, minden együtt töltött pillanat megérte, sínen vagyunk! Amikor újra aludhattam éjszaka (ugyanúgy keltem, mintha ő is ébredne) amikor volt, hogy négy napig egymás után meg tudtunk nézni egy-egy részt a kedvenc sorozatunkból. Minden szép volt és jó, már kezdtük elhinni, hogy ez ilyen egyszerű.

És ekkor.... ekkor bekopogtatott a dackorszak. Nem is kopogtatott, hanem ajtóstul tört a házba. Mondta mindenki, hogy lesz ilyen, meg olvastam is róla, de olyan elképzelhetetlen volt, amikor ott állt előttem a világ legtökéletesebb, legszórakoztatóbb, legjobbfej gyereke, aki a hisztit még hírből sem ismerte. Voltak rosszabb pillanatai, napjai, de mindig találtam megoldást a nyűgére, mindig meg tudtam nyugtatni, vagy ki tudtam zökkenteni a nem túl rózsás lelkiállapotából. Olyan jó volt egy kicsit naivan élvezni a szülői lét minden percét, és abban a hitben ringatni magunkat, hogy ez most már mindig így lesz.

Az első igazi, dackorszakra jellemző kiborulása egy cipzárfelhúzás alkalmával történt.

Derült égből villámcsapásként ért minket a kezelhetetlen kiakadás, amelyben eszköztelenül álltam és kikerekedett szemekkel figyeltem, mi történik az én kis angyalkámmal, akit a szemem láttára raboltak el az ufók, és pottyantottak a helyére egy hisztizsákot.

Második lépésként következett az altatás szabotálása, amikor bármilyen mesének álltam neki, ő tutira másról kezdett el dumálni. A mindig könnyen és gyorsan álomba szenderülő gyerekemmel másfél órás közelharccá vált az esti rituálé. Aztán jött a harmadik, negyedik, ötödik lépés is.

Az ő öntudatának ébredésében a legszörnyűbb a testemben szétáradó düh, amelyet a tehetetlenség okoz. Újabb korszak, amikor a gyerek tök normálisan fejlődik, csak én vívok démoni harcot magammal, és persze ebből fakadóan néha vele is. Hiába mantrázom a fejét valamely bútordarabba verő gyerekem láttán, hogy micsoda pompás látvány, amint fejlődik az idegrendszere, ezen túl kell esnie... közben feszülnek az izmaim, pattannak az idegeim, és a végtelen türelmem mögül elkezd dübörögni a „kivágom az ablakon, ha nem hagyja azonnal abba ezt a szart”.

dórival londonban

Szerencsére nem hosszú, mintegy másfél évre teszik ezen időszakot, amelyben az ő idegrendszere fordítottan arányosan fejlődik az enyémmel.

Persze továbbra is szent meggyőződésem, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van, az ébren töltött óráinak 80 százalékában a legcsodásabb, legimádnivalóbb, legszórakoztatóbb gyerek a világon, a maradék húszban viszont küzd magával, a határaival, a világgal, velem. Én pedig magammal, mert vége annak az időszaknak, amikor csak szeretni kell. Döntéseket kell hoznunk, át kell segítenünk az érzelmi nehézségein, és közben irányt kell mutatni egy csomó mindenben. Számunkra most kezdődik a klasszikus értelembe vett „nevelés” időszaka, amely ugyanolyan fárasztó, mint a „nemalvós” volt, de közben hihetetlen élmény látni, ahogy formálódik a személyisége, ahogy érik az öntudata, ahogy próbálja megtalálni a helyét a világban, és a társadalomnak nevezett rendszerben.

Meg persze vannak napok, amikor nem olyan nagy élmény, ellenben kifejezetten idegesítő, de ezzel már megtanultam együtt élni, mert bármit is gondolnak épp rólam, vagy gondolok én az adott döntésemről, fél év múlva úgyis változik minden. Egy a biztos, hogy még akkor is imádom, amikor épp kivágnám az ablakon, és a lehető legjobb, ami megtörténhetett velem ebben az életben, hogy nap, mint nap ismerkedhetek vele és rajta keresztül magammal is. Szóval: hello, dackorszak, üdv a házban!

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak