Én még abból a generációból származom, amelyiknél a poroszos nevelési szemlélet uralkodott, a gyereknek „hallgass” volt a neve, a felnőtteket pedig kérdés nélkül tisztelni kellett. Nem volt szabad nemet mondani, visszakérdezni tanórán, vagy a véleményemmel eltérni a központi utasítástól.

Ezért sokat kellett trenírozni magam, amíg eljutottam odáig, hogy hivatalos helyzetekben nemet tudjak mondani, kiköpjem vendégségben a csontszilánkot vagy a mócsingot, netán nálam idősebbekkel, főleg férfiakkal szemben megfogalmazzam a saját, – az övékétől szögesen eltérő – véleményem.

Éppen ezért talált be nagyon Joelle Wisler író Facebook-posztja, aki, bár elismeri, hogy szülőként azért rejlik némi kihívás egy erős akaratú, nyakas kislány felnevelésében, de örömmel üdvözli a lánya minden befeszülését, konfliktushelyzetbe való beleállását, és minden egyes dacoskodását, még ha a haja hullik is tőle időnként.

Mert mindezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy később önálló gondolkodású, szabad szellemű ember legyen belőle. Belőlünk. Mindnyájunkból.

Íme, Joelle szavai, az én fordításomban:

 

Joelle Wisler író hatéves kislánya
Joelle Wisler író hatéves kislánya

„Hatéves, és egyáltalán nem okoz neki problémát, hogy a szemem közé nézzen, és nemet mondjon.

Gyakran csinálja, számtalan okból kifolyólag. Mert nem akarja megmosni az arcát, letenni a macskát, megenni a vacsoráját, elmenni aludni, rendet rakni a szobájában, visszatenni a cukorkát a helyére, megfésülni a haját, bejönni, kimenni vagy legalább öt másodpercre csendben maradni.

Nem mindig az van persze, amit ő akar, nem hagyom magam minduntalan „leuralni”. De elég hangosan tudja kifejezésre juttatni a véleményét, miszerint én totális tévúton járok.

Sokkal idősebb vagyok nála, de nekem még mindig gondot okoz, hogy másoknak nemet mondjak, nemhogy egyenesen a szemükbe nézzek, és úgy tegyem. A tenyerem azonnal izzadni kezd, amint valakinek meg kell mondanom, hogy téved.

Ő hatéves.

Az ő „nem”-jei voltak eddig a legfrusztrálóbb részei a szülőségemnek. Pontosan azért, mert én szabálykövető vagyok, szófogadó és engedelmes, olyasvalaki, aki semmiképp sem szeretne fennakadást okozni.

Kösz, jól vagyok, minden a legnagyobb rendben. Velem ne is törődjetek. Ha levágnák a lábam, valószínűleg még én kérnék elnézést a mentőstől, amiért udvariatlanul összevérezek neki mindent.

Egyszóval, épp az ellentéte vagyok. És talán féltékeny is rá. Irigylem, hogy ennyire biztos magában. Biztos a helyében, és abban, hogy a véleménye igenis érvényes és számít.

Bárcsak mindig így vonulhatnék végig a világon, pontosan tudva, mit akarok (ezt mindenki felé közvetítve), aztán persze meg is valósítanám. Ahogy például ő tette múlt héten, amikor kitalálta, hogy papírból készít egy hátizsákot. Hülyén hangzik, ugye? De működik. Nem mondom, sok cellux kellett hozzá, de működik.

Mérhetetlenül ki tud borítani, amikor valamiben nagyon hisz. Oly mértékben meg volt győződve róla, hogy a húsvéti nyuszi az erdőnek egy bizonyos pontján hagyott neki édességet, hogy erről beszélt ÓRÁKIG, amíg a bátyja el nem vitte oda. Még azzal sem törődött, hogy végül semmit sem talált ott.

Egyrészt majd kidurranok a büszkeségtől, amiért nekem is nemet tud mondani, és addig nyüstöl mindenkit, amíg el nem éri, amit akar.

Másrészről pedig teljesen padlót fogok, össze vagyok zavarodva.

Magasról tesz rá, hogy a dolgokat „nem így szoktuk csinálni”.

Erős, határozott véleménye van, hangos, és be nem áll a szája. Mindegy, hogy mi az ára, mindig magát tolja előtérbe. De emellett szenvedélyesen tud ölelni, egy megzabolázhatatlan művész, aki ha szeret, akkor azt teljes lényével teszi.

Valószínűleg lesz pár munkahely, ahonnan kirúgják. Sokat fog káromkodni. Befesti majd kékre a haját. Lehet, hogy túl gyorsan fog vezetni. Nem fogja eltűrni, hogy bármely férfi (vagy nő) megmondja neki a tutit.

Viszont olyan dolgokat fog létrehozni, amik nem születhetnének meg egy olyan ember által, aki fél. Falakat fog lebontani az akaratával, meg plafonokat, sőt, valószínűleg komplett épületeket is.

És komolyan aggódom azért a férfiért, aki azt mondja majd neki, hogy mosolyogjon.

Szóval mindent egybevetve, szeretném, hogy nemet mondjon. Nekem. Az apjának. A bátyjának. A tanárainak. A fiúknak. A főnökének. A szabályoknak, amikben nem hisz.

Innen üzenem minden olyan szülőnek, aki hozzám hasonlóan lány harcosokat nevel: nem vagytok egyedül. És ha túléljük a gyerekkorukat, akkor a jövő minden kétséget kizáróan nőnemű lesz.”