–

„A Pisti egyébként egy VÉGTELENÜL jó természetű gyerek. Nem szokott ám ÍGY viselkedni… ma csak egyszerűen, ILYEN napja van” – magyarázkodott a kedves arcú anyuka – lesütött szemmel – a boltban, miközben Pisti éktelen ordítás közepette a meggybefőttek romjain fetrengett. Én meg egy pillanatra elgondolkoztam azon, vajon milyen is lehet egy jó természetű gyerek? Megáll a zebránál? Megeszi a spenótot? Előre köszön a szappanszagú néniknek a folyosón? Este könnyen elalszik? Esetleg, de legfőképp: nem dobja le a meggybefőttet a földre, amikor anya erre külön megkéri? Aztán ahogy jött a gondolat, úgy suhant is tovább, én megvettem a szalámit és a dobozos tejet, majd siettem tovább a dolgomra.

Pár évvel később eszembe jutott Pisti és az ő anyukája, és azóta még jobban rokonszenvezek vele. Ugyanis már mindketten egy „nemisannyiratitkos” társaság tagjai vagyunk: a dackorszakos gyerekek anyukáinak klubjába tartozunk, ahová senki nem akar belépni, de a tagfelvétel nem szándékhoz kötött. Történt ugyanis, hogy extra jó fej anya akartam lenni (amúgy is az vagyok, de ma még egy lapáttal rá akartam tenni). Nemcsak uzsonnával a táskámban érkeztem a bölcsődébe, de a kismotort és a homokozókészletet is magammal hoztam. Az a remek ötletem támadt ugyanis, hogy ebben a szép időben igazi, minőségi időt fogok a lányommal együtt tölteni. Ő boldogan csivitelve kilép a csoportszoba ajtaján, egymás nyakába borulunk, megeszi a gyümölcspépet, míg segítek neki átöltözni, majd együtt elsuhanunk a közeli fagyizóba. Míg ő kényelmes távolságra hasít tőlem a kismotoron, én könnyes tekintettel, büszkén nézem elsőszülött magzatomat (istenkém, hogy szalad az idő!), miközben a babakocsit és a belepakolt homokozószettet tolom mögötte. Néha megsimítom a gömbölyödő pocakomat, és azt mondom Ketteskének: ó, bárcsak te is ilyen tökéletes lennél majd, mint a nővéred! A nap fénypontjaként homoksütiket csinálunk a játszótéren, ő hanyag eleganciával lapátolja a homokot a vödörbe, én pedig ellövök pár jól sikerült képet, amivel este az apjának dicsekedhetek: látod, milyen ügyes lányod van!

Az idilli tervekbe azonban egy kissé rekedt, de jól felismerhető sikoly hasított bele. Az én gyermekem ugyanis Alice Coopert meghazudtoló hangon tudatta az egész kerülettel, hogy felébredt, és ebben nem sok köszönet lesz.

Még ezen a ponton is reménykedtem, hogy majd a látványom meghozza a kedvét a mai anya-lánya délutánhoz, de nagyjából kettő perc alatt tudatta velem, hogy ma ő írja a programot. A kismotorra felpattanva kiszáguldott az ajtón, és azzal a lendülettel pofára is esett (nos, igen, a kismotoron nincs fék, a fránya gravitáció meg a lejtőn leginkább lefelé viszi az embert). A kerítés túloldalán elhaladó nyugdíjas házaspár szinte egyszerre sikoltott fel, hogy „jaaaj, te szegény”, mire gyermekem, aki addig csak meglepetten pislogott, a közönség láttán éktelen sírásban tört ki. Könny egy csepp se hullott, Oscar-díj viszont majdnem jutott a remek alakításért. Önnön sikerének megörülvén, a következő ötven méteren még háromszor vágta magát hanyatt a kismotorral szándékosan, majd körbenézett, várva a reakciókat.

Ezen a ponton beláttam, így nem jutunk el a fagyizóig, így betessékeltem a kis Blaha Lujzát a kocsiba, a kismotort a hátamra kaptam, és megindultunk hazafelé.

Sértődött méltatlankodással megúsztam hazáig, hanem a lépcsőházban isteni szikrát kapott a ded, és úgy döntött, hogy ő most azonnal kimászik a babakocsiból. Mit kimászik, kicsúszik a biztonsági pánt alatt. Arra azonban nem számított, hogy alkatát tekintve leginkább egy csinos kis puttóra hasonlít, így deréktájon azon nyomban be is szorult a kocsiba. Kisebb pánik tört ki, amit halálsikolyok egész sora követett, én pedig hiába próbáltam a gyereket felfelé kihúzni szorult helyzetéből, a tehetetlen vergődése miatt minden kísérletem kudarcba fulladt. Extra jó fejségem, amire korábban már utaltam, nagyjából eddig tartott, és némiképp emelkedettebb hangerővel közöltem vele, hogy jó lenne kicsit lehiggadni, elvégre segíteni akarok. De ez nem hatotta meg, csak még jobban óbégatott. Mikor nagy nehezen sikerült végre kihámozzam, két marha nagy maflással hálálta meg az igyekezetemet.

Mindkettőnkről patakokban folyt az izzadság, a korábban csodásan behabozott, göndör fürtjeim csapzottan tapadtak az arcomba. Ráadásul kinyílt a liftajtó, és két halálra vált arcú nő szállt ki belőle. Én ekkor szembesültem azzal, hogy valószínűleg a küzdelmünk hangjai bejárták az egész lépcsőházat (ha nem az egész épületegyüttest), ami bizonyára nem sok szimpátiát keltett azokban a lakókban, akik fültanúi voltak a nagyjelenetünknek. A megvető tekintetük némán is többet mondott minden szónál. Eszembe jutott Pisti és az anyukája, utóbbit pedig kedvem lett volna megölelni, és segélykérően a fülébe suttogni: ugye, ennek vége lesz valamikor, mondd, ugye, egyszer csak nem lesz ILYEN? Mert a lányom amúgy egy VÉGTELENÜL jó természetű gyerek… Képzeletbeli beszélgetésünket azonban nem sikerült befejeznem, mert a lift közben felért a mi emeletünkre, a lányom pedig ismét megpróbált kimászni a babakocsiból. Igen, megint beszorult. Nem véletlen, hogy sohasem szerettem a többfelvonásos darabokat...

 

MKZS

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/zlikovec