–

Nem akarom, amit te akarsz, hogy akarjak

Az első, csak az értelmetlen ellenkezést gyakran felvillantó dackorszak után szinte felüdülésnek tűnik az a szint, amikor már alkalmanként lehet vitát folytatni a kis wannabe gyerekjogi harcosokkal (az én lányaim legalábbis azok). Csakhogy –tapasztalatom szerint – valójában nincs nagy különbség a mindenre reflexből nemet mondó kétéves és a „csak azért is” ellenkező öt, hat, hét, esetleg több éves között, hogy neki legyen igaza. Persze az is igaz, hogy nem ritkán egy felnőttel is előfordul (őszintén, velem is), hogy csak azért megy bele egy parttalan vitába, mert győztesen szeretne kikerülni belőle. De ez már talán nem is egy gyerekneveléssel kapcsolatos elmélkedés témája – vagy mégis?

Azt hiszem, a leggyakoribb helyzetekben a konfliktus egészen röviden leírható: „én akarok szabadon dönteni, nem akarom, hogy te mondd meg, mit csináljak, mikor csináljam, és főleg azt ne, hogyan”. Hiszen gyerekszemmel nézve mi, felnőttként tök szabadon jövünk-megyünk a világban. Na, persze.

Felnőttszemmel meg szinte mindenben a gyerekek vélt vagy valós szükségletei szerint tervezzük az életünket – ami egyébként teljesen természetes, és a legtöbbször nem esik nehezünkre. A legtöbbször. Na de ez az elméleti magyarázat hogyan simítja el a mindennapi, idegőrlő konfliktusokat? Néha úgy, hogy tudunk extra empátiával fordulni a gyerekeink felé, néha viszont nem. Ráadásul ront a helyzeten, ha a helyzetek kezelését, a kommunikációt és a nyitottságot tekintve eltérések vannak a gyerek és a szülő személyisége között (erről ITT írtam).

Úgyhogy segítséget kértem Kepes-Végh Júlia pozitívfegyelmezés-oktatótól. Juli EBBEN a cikkben azt mondja, hogy a fő cél a konfliktus megelőzése, de az ismétlődő helyzetekkel kezdeni kell valamit. Ezekből hoztam most egy sort (saját és mások mindennapjaiból inspirálódva), és kértem meg Julit, hogy segítsen jobban megérteni a gyerekek szempontjait:

„Induljunk már!”

Reggeli készülődés, szokás szerint sietősen, hiszen oda kell érni az oviba/iskolába/munkába. A rutinos szülő már belekalkulál egy kis csúszást, de valahogy mindig több lesz, mint amire számít. Vannak gyerekek, akik csendes időhúzással, mások nyílt ellenállással küzdenek a szülők által kijelölt készülődési keret ellen. De azon túl, hogy kihullik az összes hajunk, mire az ajtón kívül kerülünk, és reggel fél nyolcra úgy érezzük, mintha egy maratont, esetleg a gyerekek száma függvényében ultramaratont futottunk volna le, mit lehet tenni?

Juli tanácsa:

„Bár ez a helyzet szerintem minden családnak ismerős, itt is igaz (ami a legtöbb más konfliktus esetében is), hogy a megoldás nem általános, mert nagyon sok különböző ok állhat a háttérben.

Érdemes kinyomozni, hogy mi a gyerek célja, mit szeretne elérni, mert nem mindegy, hogy az ovit utálja, anyától nem akar elszakadni, játszani akar, vagy szimplán utálja az öltözködéssel járó macerát. A kinyomozásban nagy segítséget jelent, ha megkérdezzük a gyereket, hogy mit szeretne elérni.

A megkérdezésre könnyen lehet, hogy nem a rohanós hétköznap reggel a megfelelő alkalom, hanem, mondjuk, a nyugis hétvége, amikor békében és szeretetben tudjuk úgy indítani a beszélgetést például, hogy »Észrevettem, hogy semmi kedved felöltözni reggelente, és ezen sokszor összeveszünk. Én nem akarok veled veszekedni, mert szeretlek.«

Úgy általánosságban véve a kompetencia-érzésükre érdemes építeni, például azzal, hogy naaaaagyon fontos feladatként bízzuk rájuk, vagy a segítségüket kérjük. Érdemes érdekeltté is tenni őket azzal, hogy a készülődés végén jön a »jó rész«, ha sikerül időben végezni – ehhez neki és nekünk fontos, hogy egyértelműek legyenek a feltételek: ne nekem kelljen döntőbíráskodni, hanem az órának például. Ha pedig a gyerek utálja az egészet, ami nekünk fontos, akkor az is lehet, hogy egyszerűen, veszekedés nélkül felöltöztetjük.” 

„NE segíts!”

Azt hiszem, a szókapcsolat, amit gyerekektől a legtöbbször hallottam életemben az óvodai öltözőben, az a „ne segíts” volt. Vannak gyerekek (talán korszakszerűen mindenki átesik ezen), akiknek nem lehet segíteni a cipőcserében, a kabáthúzásban, a nadrágfelvételben, a táska összepakolásában… meg úgy általában semmiben. Akkor sem, ha egyedül nem sikerül. Akkor sem, ha csak szóban szeretnénk továbblendíteni a dolgokat. De miért?

Kepes-Végh Júlia (Fotó: Chripkó Lili/WMN)

Juli szerint:

„Mert

mindig, amikor belenyúlunk, beleszólunk, vagyis segítünk, akkor azt üzenjük, hogy »nem vagy rá képes«. És ezt egy gyerek jobb is, ha kikéri magának, hiszen az egyik legfontosabb motivációnk az életben, hogy kompetensnek érezzük magunkat.

Ezért, ha valódi segítséget szeretnénk nyújtani neki, amivel az önbizalmát is építjük, nem romboljuk, akkor lehet, hogy érdemes egyszerűen kivárni, és akár még akkor is hinni benne, ha ő már feladná. Esetleg meg lehet tőle kérdezni, hogy időre vagy segítségre van-e szüksége, és ha az utóbbi, akkor belenyúlhatunk, de akkor is érdemes úgy, hogy a segítség ne azt jelentse, hogy majd »én megcsinálom«, hanem közösen csináljuk.

Ha információval tudnánk segíteni, akkor érdemes azt nem tanácsként vagy utasításként, hanem tényleg információként megosztani, például hogy »én úgy szoktam«, »nekem az segít«, vagy »vannak, akik úgy csinálják«. Így ő is megkapja a szükséges információkat, amikkel kompetens személyként élhet. Ha pedig tartunk a kudarcélménytől, akkor már menet közben bátoríthatjuk, ha elismerjük a feladat nehézségét, értékeljük a kitartását, a fejlődését, vagy a már sikerrel végrehajtott lépéseit. Sőt, a következő lépést is belecsempészhetjük egy ilyen mondatba (például: »Ejha, már csak a cipő nyelvét kell kihúzni, és kész is vagy«!”

Gyerek-gyerek konfliktus

Mindegy, hogy testvérek között vagy barátokkal történik, a lényeg, hogy a vitás kérdést általában nem civilizált megbeszéléssel rendezik, még akkor sem, ha úgynevezett felnőtt mediációval zajlik a tárgyalás, hanem vagdalkozással, dolgok szó szerinti egymáshoz vágásával, és nem ritkán ütésváltással. Hiszen mindkét fél szentül meg van győződve róla, hogy neki tökéletesen igaza van, és a tettekkel kifejezett felháborodása teljesen jogos, hiába hápog ott egy szülő (vagy más felnőtt), hogy „ha igazad van, akkor sem ronthatsz neki a másiknak”. De akkor mit lehet tenni a közéjük állás, hápogás, hegyibeszéd és kiborulás helyett (vagy, őszintén magunkba nézve: mellett)?

Juli javaslata:

„Az érzelmek kifejezése, az önkontroll és a konfliktuskezelés bizony nehéz feladat, lássuk be, nekünk sem megy mindig. Attól még, hogy tudjuk: nem kéne és nem is érdemes kiabálni a gyerekkel, valljuk be őszintén, mégis szoktunk. Miért menne jobban ez egy gyereknek, mint nekünk? 

Ahhoz, hogy jól tudjon megoldani egy érzelmekkel átitatott konfliktushelyzetet, szüksége van a tudásra, hogy mit kellene tennie, némi tapasztalatra, hogy az tényleg működik, jó kommunikációs készségre (legalábbis általában azt várjuk tőlük, hogy szavakkal oldják meg), és érzelmi kontrollra, hogy a felfokozott állapot ellenére eszébe jusson a jó megoldás és meg is tudja valósítani. 

Amikor ilyen helyzetbe kerül a gyerek, először is érdemes végiggondolni, hogy mit várunk tőle, mit kellene tennie az adott helyzetben, és aztán azt érdemes tanítani neki, akár menet közben, akár utólag. Sok gyerek (és felnőtt) van, aki ilyen állapotban nem befogadóképes, ezért az adott helyzetben mi az önkontrolljaként kell, hogy szolgáljunk, például azzal, hogy egy öleléssel vagy kézfogással megakadályozzuk az agressziót, és esetleg csak utólag (meg ha hasonló szituáció várható, akkor előre) beszéljük meg, hogy mit lehetne tenni. 

Ez egy hosszú tanulási folyamat, az érzelmi kontroll huszonéves korra alakul ki, de szerencsére ennél jóval hamarabb is látványos eredményeket lehet elérni – persze azért nem egy-két alkalom után. 

Az ilyen helyzetekben jusson eszünkbe, hogy az, hogy nem támadhat neki másnak, nem elegendő információ, hiszen semmit nem mond arról, hogy akkor mégis mit csináljon, amikor például elkért valamit, de a másik nem adta oda. Nem csoda, ha ettől dühös lesz, hiszen erről eddig nem volt szó…” 

„Nem vagyok álmos!”

A mondat, amit a saját gyerekeimtől a legtöbbet hallottam. A valósághoz hozzátartozik, hogy olyan is előfordult, hogy az „s” betűnél gyakorlatilag már aludtak. De ez is jól mutatja, hogy a délutáni, de az esti alvás is nagyon könnyen belecsúszik egy soha véget nem érő játszmába (tudom, tizenévesen már kidobnak a szobából, de addig… váááá). 

„Csak maradj itt”, „csak fogd a kezem”, „csak azt hadd mondjam el”, „csak egy pohár vizet szeretnék inni”, „csak pisilnem kell” (fél órán belül harmadszor), „csak egy mesét még” (nem baj, hogy ez az ötödik), „csak akkor alszom ha…” A sort nagyjából végtelenségi folytathatnám. A másik oldalon pedig: csak egyszer aludnál el vita nélkül.

Juli azt mondja:

„Az alvással sok baj van. Egyrészt az ember kimarad egy csomó mindenből, nem csinálhatja, amit akar, el kell válni anyától, stb. Kicsit félelmetes is, olyan, mint egy kis halál, nagy-nagy bizalom kell hozzá. És hát a harmadik nagyon fontos dolog, hogy 

az irányítása teljes mértékben a gyerek kezében van, a szülő nem fogja tudni megcsinálni a gyerek helyett, és ezt bizony a gyerek is tudja. 

A másik oldalon pedig csak annyi áll, hogy a gyerekek nem szófogadásból alszanak, hanem azért, mert ez a biológiai szükségletük. Nem valószínű, hogy egy gyerek éjszakákat át tudna virrasztani. Szóval érdemes azt az alapállást felvennünk, hogy az alvásra a gyereknek van szüksége, én pedig szülőként csak segítek neki, hogy könnyebben sikerüljön. 

»Ami gátolja az alvásodat, azt igyekszem kiiktatni (akár akkor is, ha te nem akarod), ha nehezen megy, akkor együttérzek, de elaludni nem tudok helyetted.«

Másfelől, bár az elalvás a gyerek dolga, viszont nekem, a szülőnek is vannak igényeim és korlátaim, amiknek a tiszteletére azzal tudjuk megtanítani a gyerekünket, hogy mi magunk kommunikáljuk és tiszteletben tartjuk őket.

Vagyis a korlátokat nem ott érdemes meghúzni, hogy a gyerek mit csinál, hanem hogy én mit csinálok. Nem ott, hogy ő csak egy mesét kér, hanem ott, hogy én csak egyet mesélek.

Nem ott, hogy ő húsz perc alatt elalszik, hanem ott, hogy én húsz perc után kijövök – ő pedig választhat, hogy abban a húsz percben elalszik, vagy inkább majd nélkülem alszik el. Az alvási rutin körül van szerintem a legnagyobb változatosság és a legtöbb kísérletezés, hogy megtaláljuk a jó megoldást, de mindig onnan érdemes kiindulni, hogy kinek mi a fontos, mi az, ami nekem már előrelépés, de neki még vállalható.” 

„Nem mondom el”

Számomra, aki szeret minden problémát azon melegében kibeszélni, átrágni, elemezni és feldolgozni, az a legrosszabb, ha baja van a gyerekemnek (sértett, megbántott, szomorú vagy dühös), de Nem. Akar. Beszélni. Róla. Tudom, hogy ez nem az a helyzet, ahol előkapom a nemlétező kagylónyitó szettemet, és átvitt értelemben nekiesem a zárkózott delikvensnek, majd addig feszegetem, amíg ki nem nyílik. De akkor mi a teendő?

Juli szerint:

„»Úgy látom, valami baj van, valami bánt/sért/feldühített/elszomorít. Sajnálom. Ha úgy érzed, hogy szívesen beszélnél róla, itt vagyok« – és ennyi elég is. Lehet, hogy nem fog. És az is rendben van. Attól még segíthet a tudat, hogy lenne kinek. 

A legtöbb gyereknek egyébként van »forró széke«, tehát olyan alkalom a napban, amikor ömlik belőle a szó, és nekünk csak hallgatni kell. Az is segít, ha mi is mesélünk a gyermekünknek magunkról és a saját bajainkról úgy, ahogy tőlük szeretnénk hallani. Azokkal a gyerekekkel, akik nem szívesen beszélnek a bajaikról, meg lehet próbálni szerepjátékkal, bábokkal, mesékkel, rajzban kommunikálni, de az is lehet, hogy ezektől elzárkózik és tényleg nem akar beszélni róla. És ez is oké.” 

Szülőként annyit mondhatok, hogy Juli sok átgondolni és megfogadnivalót adott nekünk ehhez – szóval hajrá! Meg a soron következő konfliktusokhoz is.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció

Forrás: Getty Images