–

A legfontosabb, hogy az érzelmekről nem ítélkezni, hanem beszélni kell! A cél az, hogy a gyerek megtanulja kezelni a szorongását, a félelmeit, hogy csillapíthassa a dühét és a haragját. Az állandó kritika rosszat tesz neki, és az is, és ha mindig megmondod, mit kellene éreznie az adott helyzetben. Ez ugyanis szorongáshoz, gátlásokhoz, beilleszkedési nehézségekhez vezethet.

Elsősorban a szülőnek kell beszélnie a saját érzelmeiről:

„Azért vagyok mérges, mert koszos lett az új ruhám.”

Megnevezhetjük a gyermek érzéseit is, visszatükrözve számára, hogyan érzi magát egy-egy helyzetben:

„Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a kisautót. Gyere, segítek megkeresni!

Fontos, hogy a szülő meg tudja különböztetni a gondolatait az érzéseitől, és vállaljon is felelősséget ezekért. Ne általánosítson, hanem egyes szám első személyben fogalmazzon. Tréningeken is leggyakrabban az általánosítások mögé bújnak a résztvevők, és csak többszöri felszólításra cserélik le „az ember ilyenkor mérges lesz” kijelentést az „ilyenkor mérges vagyok”- ra.

Érdemes megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel soha nem vitatkozhatunk, mivel mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél. Ugyanakkor nem szabad elutasítani sem a saját, sem a gyermeked negatív érzéseit, és kerülni kell a kritikát, a kioktatást.

A negatív érzelmek alternatív kezelését is meg kell mutatni a gyereknek, például így:

„Próbáld elmondani szavakkal, hogy miért vagy dühös, ne üss, ne csípj, ne rúgj, mert akkor nem értem, mi a bajod!”

Fontos segíteni neki, amikor a sikertelenséget el kell viselnie:

„Gyere, próbáljuk meg újra együtt!”

A negatív érzelmeket ne az adott helyzetben beszéld meg, hanem várd meg, amíg a gyerek megnyugszik:

„Emlékszel, amikor ma még játszani szerettél volna, és én azt mondtam, hogy be kell jönnöd ebédelni. Mit éreztél akkor?”

Mivel a gyermek egocentrikusan gondolkodik, fölösleges kiselőadást tartani neki arról, hogy miért nem adta oda a lapátját a homokozóban a másiknak. Nem szabad ebből olyan következtetéseket levonni, hogy önző felnőtté válik.

A legsúlyosabb hiba a gyerek érzelmeinek el nem ismerése. Mit szólnál ahhoz, ha valaki a te problémádat  hasonló mondattal kezelné? Valószínűleg nagyon dühös lennél rá, mivel bagatellizálja az érzéseidet:

„Ne sírj, ez semmiség!”„Nem is fáj, ez csak egy kis horzsolás!” „Mire katona leszel, elmúlik.” „Katonadolog!"

Az sem jó ötlet, ha megmondod neki, hogy mit KELLENE éreznie az adott helyzetben:

„Szeretned kell a testvéredet!”

És kifejezetten káros az ilyen típusú összehasonlítás is:

„Látod, Csanád nem viselkedik így, mint te!

Soha ne tedd a gyereket nevetségessé az érzései miatt, ilyen kijelentésekkel:

„Ez gyerekes viselkedés, csak nem sírsz egy ilyen semmiség miatt?”

Amennyiben lehet, kerüld a fenyegetést is:

„Ha továbbra is így hisztizel, nem megyünk le a játszótérre!”

Amikor a szülőt zavarja a gyereke viselkedése, akkor leggyakrabban kész megoldást erőltet rá, paranccsal, figyelmeztetéssel, „prédikálással”, tanácsokkal próbálja oldani a helyzetet. Ezeket a közléseket nevezik „te-üze­neteknek”:

„Azonnal hagyd abba!" „ Szégyelld magad!”

Ezek fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét, erősítik benne az elfogadhatatlanság érzését. A Gordon-módszer megtanít arra, hogyan beszélj gyerekeddel az el­fogadás nyelvén, hogyan fordulj felé értő figyelemmel, és hogyan használj „én-üzeneteket” a kommunikáció elősegítésére:

„Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni ilyen zajban, ezért szeretném, ha most kicsit csendesebben játszanál.”

Az ilyen típusú mondattal is a gyerek tudtára adhatjuk, hogy mit váltott ki bennünk a viselkedése. Ezt a beállítottságot nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, sok gyakorlást igényel. Ennek feltétele, hogy őszintén akarj segíteni a gyereknek, hogy meghalld a mondandóját, légy hajlandó időt szánni rá, és fogadd el őszintén az érzéseit, bármilyenek is legyenek azok. Az énközlés része a viselkedés leírása, a saját érzelmek kifejezése, mint a másik személy viselkedésének a következménye, és a viselkedés következményeinek megfogalmazása a saját személyünkre nézve.

Az értő hallgatást megnehezítik az ilyen utasítások:

„Hagyd már abba a sírást!”

A fenyegetések:

„Ha nem hagyod abba a sírást, itthon maradsz!”

A moralizálás:

„Ilyet nem illik csinálni, kisfiam!"

A tanácsok és megoldási javaslatok:

„Szerintem…”

A kioktatás:

„Én a te korodban…”

Az ítélkezés:

„Ebben tévedsz, mert..."

Az olyan dicséret, ami nem reális, a kifigurázás:

„Mondjad, okostojás!”

Az értelmezés:

„Ezt azért csinálod, mert féltékeny vagy a testvéredre...”

A megnyugtatás, amivel az érzéseit bagatellizálod:

„Mások is túlélték mér ezt..."

A faggatózás:

„Mit mondtak, miért nem akarnak veled játszani?”

És az elterelés:

„Ne is törődj vele!”

Az engedékeny szülő elfogadja, hogy gyerekének saját érzései legyenek. Akkor beszélünk túlzott engedékenységről, amikor a nemkívánatos viselkedést is engedélyezzük.

A helyes érzelmi nevelés alapelve, hogy a gyerek különbséget tudjon tenni a vágyai és a cselekedetei között. A vágyakat ne korlátozd, hanem próbáld inkább megérteni őket, és engedd, hogy a gyerek kibeszélje őket. A cselekedeteket azonban határok közé kell szorítani.

A szülők haragjának kimutatása alapvető a gyermeknevelésben, mivel azzal, hogy egy szülő kimutatja a mérgét, a gyermek számára tudatosul, hogy a szülő nem közömbös a cselekedeti iránt, így tanulhatják meg a határokat.

Szülőként teljes mértékben jogod van dühösnek lenni anélkül, hogy szégyenérzeted vagy bűntudatod lenne.

Jogod van a haragod kifejezésére is, de úgy, hogy hogy közben nem támadod meg a gyereked vagy bárki más személyiségét, jellemét. Ebből a viszonyulásból a gyermek megtanulja, hogy a düh természetes dolog, és azt is megérti, hogy ezt kezelni lehet. Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani!

Dr. Kádár Annamária

Dr. Kádár Annamária érzelmi intelligencia tréningjére itt lehet jelentkezni.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/fizkes