„Néha egy mondat akkorát tud rajtad lökni, hogy az kivet a gödör mélyéről” – Sorsfordító segítségek, amik apróságnak tűnnek, de nekünk a világot jelentették

–

Nagyon szeretek írni, írásban történeteket mesélni, és mostanra, azt remélem, talán más is örömét leli ebben a ténykedésemben. Bár innen visszanézve egyenesnek tűnik az utam, ami elvezetett a WMN-hez és a regények, novellák megírásához, én mégsem látom annak, tátong ugyanis benne egy óriási szakadék, amit nagyon hosszú időn keresztül nem mertem átugrani. Rettegtem tőle, ugyanis nem hittem el, hogy van hozzá tehetségem, hogy lenne rá kíváncsi közönség, hogy bárkit is érdekelhet az a sok minden, amit pedig úgy vágytam elmondani! A környezetemben talán az egyetlen ember, aki felismerte bennem ezt a törekvést és tehetséget, az az általános iskola első osztályos tanító nénije volt. Utána viszont nem volt senki, aki nekem szegezte volna a kérdést: „nem gondolod, hogy neked írnod kellene? Mert szerintem jól csinálnád”. Talán ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy én magam dicsérjek, ahol lehet, és adjak annyi pozitív megerősítést, amennyi csak eszembe jut. Ki tudja, hátha valakinek éppen akkor pont erre van szüksége? Mint ahogy történt ez az alábbi megszólalókkal is:

Herczeg Ágnes borszakértő

Ószabó Orsi fejvadász, akihez Pánczél Andi barátnőm ajánlására mentem el, volt egy ilyen fontos ember az életemben. Nagyon padlón voltam, fel akartam adni a boros dolgaimat, amikor találkoztunk, életünkben először. Kicsit beszélgettünk, majd azt mondta, ezt semmiképp nem szabad feladnom, hinnem kell magamban. Aztán bevitt egy női közösségbe, ahol kaptam még két jó mondatot másoktól, és onnantól kezdve megtáltosodva, újult erővel tudtam elindulni. Orsi annyit tett (azon az egy mondaton kívül), hogy elhívott egy rendezvényre, ahol én töltögettem a bort. A meghívottak között nagyon sok inspiráló nő volt, akik azt éreztették velem, hogy én is közéjük tartozom. Ettől én újra elkezdhettem a helyemen értékelni magamat, meglátni a tehetségemet is, nem csak a hibáimat. Akkor és ott azt éreztem, hogy számukra nem a személyzet vagyok, aki utántölti a poharakat, hanem maguk közé fogadtak. Itt találkoztam Laky Andreával is, akitől egy másik fontos mondatot kaptam: mindig mindent meg kell pályázni! Ez egy roppant hasznos tanácsnak bizonyult. Néha egy mondat akkorát tud rajtad lökni, hogy az kivet a gödör mélyéről. Olykor tényleg elég ennyi: „Figyelj, én hiszek benned.” És ezért kell nekünk is ilyen mondatokat továbbadni másoknak. 

Kádár-Papp Nóri (a Gyerünk, anyukám!-mozgalom és online közösség alapítója) 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Nóri Papp (@kadarpappnori) által megosztott bejegyzés

Egy számomra váratlan és nagyon felkavaró magánéleti krízisben éreztem a felnőtt életemben először és igazán, hogy mi az a sokat és magasztosan emlegetett megtartás. Amikor a katasztrófa-turista üzeneteken túl megjelennek azok, akik nem csak a hírekért jönnek. Akik akkor is írnak, amikor nem válaszolok vagy csak egy „semmi se kell”-t tudok vakkantani. Olyanok álltak mellém, akik érdekes módon soha nem voltak a legbelsőbb köröm.

Amire emlékszem, azok a végtelen lesétált és végigbeszélgetett kilométerek és a comfort foodok. Érdekes, hogy a legszarabb időszakra miattuk mégis egy kicsi, de őszinte mosollyal tudok gondolni.

Dián Dóri 

Az első napomon a WMN-ben rettenetesen izgultam, és nagyon el voltam veszve a nyüzsgésben, ráadásul semmi nem jutott eszembe az első cikkemhez, amit írnom kellett volna.

Aztán egyszer csak Both Gabi, akinek amúgy is nagyon megnyugtató a jelenléte, odajött megkérdezni, hogy érzem magam.

Kicsit beszélgettünk, és ettől végre megnyugodtam annyira, hogy rájöjjek, nem baj, ha az első anyagom nem lesz olyan tökéletes, hogy minden szaváért hozzám akarjanak vágni egy Pulitzer-díjat. Köszi, Gabi!

Krajnyik Cinti 

Nekem a mandulaműtétemhez köthető egy ilyen élmény. Két éve nyáron történt, soha előtte nem kellett betegként kórházba mennem, szóval nagyon izgultam. Megkaptam a nyugtató koktélomat, aztán betoltak a műtőbe. Akkor már elég kába voltam, csak arra emlékszem, hogy az egyik ápoló kissé durván fogta a karom, és betette oldalt a bugyimba, hogy ne essen majd le altatás közben a karom. Fáztam, féltem és nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Már a műtőasztalon feküdtem, amikor rám rakták az altatómaszkot, mondták, hogy kezdjek el számolni, amikor még az utolsó pillanatban azt éreztem, egy asszisztens lány megsimogatja az arcom. Melegség árasztott el, és ez az apró emberi gesztus akkor nagyon sokat segített, hogy ne féljek, és megnyugodjak kicsit. Nagyon hálás voltam érte.

Kégl Ági 

Éppen életem egyik legnehezebb időszakán mentem keresztül Angliában, tök egyedül, szakmailag teljesen elveszve. A semmiből ráírtam DTK-ra, hogy nagyon szívesen írnék nektek, íme, egy próbacikk. Ő pedig az elsőt, aztán még utána is pár cikket szeretettel befogadta és megszerkesztette. Akkor nem volt még magyar nyelvű billentyűzetem kint, de írtam neki, hogy ha szükséges, beszerzek egyet. Néhány cikk után írta, hogy ideje beszerezni egyet. Nekem akkor – talán öntudatlanul – ezzel visszaadta a saját tehetségembe vetett hitemet.

Ez 2018-ban volt, és azóta folyamatosan büszke vagyok arra, hogy a WMN szerzője lehetek, és hogy Kriszta látott bennem fantáziát.

Milanovich Domi 

Egyetemista koromban történt, az egyik olyan alkalommal, amikor a szüleim meglátogattak Budapesten. Ha jól emlékszem, ők színházba mentek, én pedig bulizni. Nagyon viharos időszak volt. Épp szakításban voltam a szerelmemmel, akivel naná, hogy véletlenül összefutottam az egyik szórakozóhelyen. Amerikai romantikus filmek hatására akkor még hittem abban, hogy ha megtalálom a megfelelő szavakat, és elég erős dolgot mondok a másiknak, akkor – mintegy varázsütésre – rájön, mennyire szeret engem. Csak elég ügyesen kell fogalmaznom. Szóval odaléptem hozzá, és végtelenül teátrálisan így szóltam: „A zsigereimben érzem, hogy nekünk együtt kéne lennünk”. Mire ő rám nézett, és higgadtan azt válaszolta: „Én viszont a zsigereimben érzem, hogy nem”. Ezzel nem nagyon lehetett vitatkozni. A barátaimmal átmentünk máshova, próbáltak felvidítani, de egy idő után csak részegebb és szomorúbb lettem. Reggel furcsa csörömpölésre és a porszívó zajára ébredtem: a szüleim takarítottak. Ez egyáltalán nem volt szokványos dolog, mert alapvetően magam intéztem az ilyesmit. Látták rajtam, mennyire szét vagyok esve, és nem szúrtak le még ők is a koszért, hanem gyakorlati segítséget nyújtottak. Hihetetlen hálás voltam nekik. Külön jólesett, hogy aznap nem kellett a problémámról részletesen beszélgetni (megtettük később), hanem fiziológiai szinteken helyeztek biztonságba (tisztaság, finom étel), mint egy kisgyereket. Mert hát az is voltam a szakítás utáni első pár napon. Aztán szépen megindultam felfelé.

Kurucz Adri 

Egyszer kirándultunk a barátaimmal, és a fiúk valami sziklás részre navigáltak minket, levágva az utat, meg mert így izgalmasabb volt. Nekem elég durva tériszonyom van, és a sziklamászás finoman szólva se az én sportom. Elakadtam a fal egy pontján. Néztem, hogy most akkor hogyan tovább. És nem a fiúk segítettek, őket vitte már odébb az adrenalin meg a jókedv, hanem a barátnőm, Györgyi vette észre, hogy nekem ez éppenséggel félelmetes szitu, visszamászott, nyújtotta a kezét, és gyakorlatilag felhúzott. Ezt soha, de soha nem felejtem el neki, és ha meg kellene határoznom a barátság fogalmát, ezt a képet skiccelném fel valószínűleg. 

Iliás-Nagy Kati 

Te nem ilyen voltál – ez az egy mondat. Ennyi kellett ahhoz, hogy a legjobb barátnőm kirántson egy depressziós időszakomból. Ennyi kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek: az az állapot, amiben vagyok, amit lassan alapállapotnak és természetesnek tekintek, valójában nem az, és éppen ezért lehet rajta változtatni.

Az odafordulás, a feltétel nélküli elfogadás, hogy van valaki, aki szeret, még akkor is, amikor önmagamat megvetem… Azt hiszem, nem véletlenül kaptam magam mellé egy ilyen embert ebben az életben.

Pásztory Dóri 

Amikor Sydneyben „megtalált” az a kedves Pécsről elszármazott pár, akik akkor már több mint húsz éve ott éltek, és amikor megtudták, hogy van egy pécsi a csapatban, odajöttek az uszodához, és addig várakoztak, amíg ki nem jöttem egy edzésről. Mobiltelefon már volt, de internetet még nem használtunk. Amikor véget értek a versenyek, szabadságot vettek ki, mindennap vártak anyukámmal a központi pályaudvaron, és egy hétig járták velem a várost és a környéket, hogy minden nevezetességet meg tudjanak mutatni. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, és ugyan nagyon ritkán tudtunk találkozni az elmúlt huszonegy évben, mégis úgy gondolok rájuk (már csak a feleség él) mint távoli nagyszülőkre. Ott, a világ másik végén a Bondi beachen a teraszukon egy kis Zsolnay szobor mellett töltött káposztát enni életem egyik legszürreálisabb élménye volt, de azt gondolom, hogy stabil alapot és magabiztosságot is adott a későbbi kalandozásaim során a világban. Biztos, hogy a Föld minden szegletében vannak olyan emberek, akikre lehet számítani!

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ghislain & Marie David de Lossy