–

A mesei rend

Amikor végre eljutottam az életmódváltó START 90! program lelki segítőjéhez, Takács Kata kineziológushoz (aki nem mellesleg maga is végigcsinálta már ezt a 90 napot), teljesen egyértelművé vált, hogy én is nagyon hajlamos vagyok az önmagammal való elégedetlenségre. De vajon miért?!

Jól esett Katánál üldögélni. Nem volt rám különösebb hatással az, amiről beszélgettünk, miután én már elég sokat foglalkoztam önismerettel. Korábban meseterápiás csoportokba jártam. Amúgy is mesékkel foglalkozom, ez a hivatásom. Mondjuk úgy, hogy mesész vagyok.

Hogy miért volt jó mégis Kata mellett üldögélni? Mert árad belőle a harmónia. Rend van benne. És miközben vele voltam, én is rettenetesen elkezdtem erre az állapotra vágyni. Nemcsak a körülöttem lévő rend hiányzik egyre jobban, hanem a belső rendet is meg kell keresnem.

Létezik egy olyan szakkifejezés, amit úgy nevezünk: mesei rend. Minden népmesében teljes a rend. Semmit nem lehet felcserélni semmivel: az események sorrendjét, a szereplők létszámát, semmit! Akkor az már egy másik mese lenne, ami egy másik rendet követ.

Na, ezt keresem én magamban, az életemben. És hogy mi köze ennek a túlsúlyhoz meg az önbizalomhiányhoz, önszidalmazáshoz? Nagyon sok!

Nigella nem szereti magát

Nemrégiben néztem Nigellát, ahogyan főzött. Bájos, kedves, szép, profi. És közben szidalmazza magát. A fél világ a lábai előtt hever, ő meg olyanokat mond, hogy ügyetlen, ezért a hentest kérte meg, hogy csontozza ki a húst. És bocs, kedves nézők, de irtó ronda csomókkal kötöm össze az isteni pármai sonkás lapockatekercset, mert én csak ilyet tudok. Milliók csodálják, sikeres, okos, vonzó, állati jó kajákat készít, a műsora szárnyal, és ő közben ország-világ előtt azt mondja magáról, hogy ügyetlen. Ott áll egy emberi istennő, minden mozdulatát ezer kamera veszi, ő meg szidja magát. Értitek ezt? Én sajnos értem.

És... én sem

 

Tudjátok, hogy az én túlsúlyomban hány önpocskondiázó mondat van? Megszámlálhatatlan!

Tudjátok, hányszor mondtam magamnak, hogy mennyire nincs önuralmam, hogy miért nem bírom már abbahagyni az evést, amikor réges-rég jóllaktam, hogy miért kell nekem fehér kenyeret zabálnom ahhoz a baromi zsíros füstölt kolbászhoz éjszaka, és hogy lehetek ilyen lusta, randa, kövér, rendetlen, tehetségtelen, ostoba hülye picsa? Mi ez, ha nem önbántalmazás?

Hogy lehet az, hogy csak én nem számítok a saját életemben, amikor mégiscsak én volnék benne elvben a legfontosabb? Miért van az, hogy mindeközben mégis annyi szeretetet tudok adni a környezetemnek? Miért hozok annyi áldozatot olyan dolgokért, amelyekhez elvben semmi közöm nem volna? Miért nem esik nehezemre bárkit megdicsérni, aki olyat tesz, ami tetszik nekem, miközben én soha nem tudok elég jó lenni önmagam számára, és magamat hanyagolom el a legjobban? („Elhagyta magát"... ugye, milyen kifejező a magyar nyelv?)

Tudjátok, hány kudarcomat vezettem le az evésben? Már én sem tudom, csak azt, hogy végre eljutottam idáig: amikor én magam sem bírom elviselni magamat, a SÚLYos gondjaimat, melyeket én magam pakoltam magamra azzal, hogy mindig a látszólag könnyebb megoldást választottam, és inkább bekaptam azt a fincsi kis töpörtyűt, a Túró Rudi végét, elmajszoltam a kakaós csiga szélét, és ha egész nap megtartóztattam magam, akkor éjszaka jól kifosztottam a hűtőszekrényt. Ezek vezettek idáig. És ilyenkor mindig nagyon durva lelkiismeret-furdalás vett erőt rajtam, szidalmaztam, bántottam magam. A gondjaimat nem tudtam megoldani, csak még súlyosabbá tettem, hisz magamra vettem egy csomó olyan súlyt, amit már nem bírtam, nem bírhattam el.

Ugyanezt a mintát követtem a munkában is. Elképesztően sok áldozatot hoztam egy olyan portál felépítésével, ami mesékkel foglalkozott. Sikeres volt, mindenki örült neki, biztattak, erőt adtak, és amikor kezdett nehezebbé válni a helyzet, akkor szép lassan belecsavarodtam az egészbe. A munkatársaim már hiába jelezték, hogy ezt a tempót, és ennyi áldozatot nem lehet vállalni, mert nincs értelme, hagyjam, engedjem el, ám én addig erőlködtem, míg végül saját magam robbantottam szét az egészet. És ezalatt 66 kilóról 90-re híztam…

Hát, ezért kell nekem visszakapnom magam

Most már tisztán látom a folyamatot, és bízom benne: ez elég erőt ad nekem ahhoz, hogy tényleg visszakapjam magam.

Nem könnyű. Kemény meló. De talán megéri, ha végre tényleg elkezdem szeretni önmagam… Ezt csak akkor tudom megcsinálni, ha rend lesz bennem. A bennem lakó mohó démont etettem, meg kell vele küzdenem.

És most szépen megcserélem azt a karkötőt, újrakezdem a 21 napos kihívást…

A flegma dolmányos a szürke, ködös Duna felé csalta Lujzit, és kis híján a fejemre repült

Na, és hogy legyen egy kis vidámság is a végére, elárulom: van még egy remek hozadéka annak, hogy befogadtuk Lujzit, a megesett, kidobott kutyafruskát: ő boldogan elfogyasztja a kakaós csiga szélét, a megkezdett szalámifalatokat, sőt, a Túró Rudi maradékát is. Nem kell sem kidobnom, sem megennem. Meg(t)eszi helyettem.

Bodon Judit, a NoSalty dietetikusa pedig erre a hétre is remek tanácsokkal szolgál! Ezúttal arról, hogy miért érdemes alaposan megnézni az élelmiszerek címkéjét, mielőtt bármit megveszel. Nekem ez rengeteget segít, olvassátok el ti is! KATT IDE!