Na kérem, most lehet jönni kacagni rajtam, hogy milyen fene vígan ugrottam fejest az idei tanévbe, módfelett megkönnyebbülve, hogy a kis vinnyogó, vérszívó pupákok elhúztak oda, ahová valók: a suliba. Legszebb öröm az anyai káröröm, de bizony az a legnagyobb kár, hogy nem tart túl sokáig. A csöndes lakás, a zavartalanul katonás sorba rendezett díszpárnák és a harmonikus hétköznapok kiváltotta kéjes mámorom jóval hamarabb az enyészeté lett, mint reméltem volna.

Nem üldögélhettem sokáig békésen a babérjaimon, mert szeptember 8-án (nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ez az évnyitó utáni első hét elteltével történt!!!) este fél tízkor a férjembe belehasított az aggodalom, hogy a hatodikos leánygyermeket halaszthatatlanul, de legkésőbb most azonnal felvételi előkészítőre kell íratnunk, mert különben mi lesz. Mi lesz, mi lesz, rohadt nagy gáz lesz, majd meglátom, semmire nem fogja vinni az életben, árufeltöltő lesz a hiperben, vagy jó esetben cipőfelsőrész-készítő.

Ha rögvest nem lépünk, akkor élete végéig támogatnunk kell a minimálbéren tengődő, alulképzett csemetét, akit egész biztosan soha, sehová nem vesznek majd fel (és mindez természetesen az én hibám lesz elsősorban, elvégre mégiscsak én vagyok az anyja

– olvastam a sorok között a ki nem mondott szemrehányást).

Egyébként nem tudom, a ti pasitok hogy van ezzel, de az enyém mindig közvetlenül lefekvés előtt szereti megosztani velem szorongató gondolatait a gyerekekkel kapcsolatban, hogy miután szépen rámventilálta a paráit (és ezzel egy füst alatt ki is szervezte a feladatokat), ő békés álomra hajtsa fejét, otthagyva engem a temérdek gondban pácolódva.

Éppen ezért most egy pillanatig sem hezitáltam, nem tologattam a tennivalót jobbról balra, meg balról jobbra, hanem üstöllést felgyűrtem az ingujjam - gondoltam egyszerűbb gyorsan, még azon melegében megoldani a problémát, mint egész éjjel hánykolódni álmatlanul. De bizony, hogy jól is tettem! Kiderült ugyanis, hogy másnap reggel nyolctól nyit a titkárság, onnantól két napunk van jelentkezni, aztán fel is út, le is út, mehet túróárazónak a csemete.

Na, de szerencsére még épp időben rátettük az ujjunkat az események ütőerére, a szakadék széléről sikerült visszakormányoznunk a nyilvánvaló katasztrófába vágtató hatodik osztályos karriert – gondoltam derűlátóan. Majd másnap reggel pontban hét óra ötvenöt perckor beálltam a gimnáziumi felvételi előkészítő tanfolyamra várakozó sorba, hogy ott a kevésbé előkelő nyolcvankilencedik sorszámot kapjam...

Hetvenöt percnyi gyöngyöző homlokú aggodalom, a konkurens anyukák könyökkel való arrébb löködése, lábfejjel való sunyi előre oldalazás, illetve szórakozott tekintetet imitáló, ám asszertív vállmozgásos előrefészkelési hadmozdulatok bevetése után, végre beírathattam szemem fényét a nyilvánvalóan sorsdöntő kurzusra.

És azt hiszitek, hogy ekkor dolgom végeztével hátradőlhettem?! Hogy átadhattam magam végre valahára a csendes békének és nyugalomnak??! Egy nagy lótúrót!!!

Mire a leányzó hazaért az iskolából, kiderült, hogy a hatodikos osztályban máris tetőfokára hágott a hangulat, eluralkodott a pánik, a felvételit előkészítő hisztéria átitatott szülőt, tanárt, és gyereket egyaránt.

Stressztől lesápadt gyerekek hergelik egymást a nagyszünetben, és a tanórák alatt sugdosva röpködnek a kósza bulvárstatisztikák, a „tizenötszörös túljelentkezés”, a „hármassal esélyed sincs”, meg az „egy helyre nyolcvanketten” vagy a „protkó nélkül nix”.

A januári sorsdöntő fordulat jegeces előszele máris az arcunkba vág, a sorstársak által felhéklizett gyermekem is nyöszörögve mantrázza: Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha nem veszik fel? Mi lesz így belőle?? Értsem meg, hogy az egész élete forog most kockán, hogy jövendő sorsa itt a tét! Ha most kudarcot vall... hogyan válik majd belőle tisztességes ember, hogy lesz így rendes munkája??! – kérdi sírásra görbülő szájjal.

Igyekszem nyugtatni.

- Hát nem gondolod, szívecském, hogy egy kicsit előreszaladtunk? Hisz még el sem kezdődött a felvételi előkészítő, de te már a jövendő karriered és az állásinterjú miatt aggodalmaskodsz.

- De hát ott is megnézik a bizonyítványt ötödik osztálytól!!! – kiáltja ő erre kétségbeesetten.

Én meg kínomban már csak röhögök ennyi felfokozott fakszni hallatán, főképp, ahogy elképzelem azt a beszélgetést, amikor a multiban a HR-es mélyen a Kovács úr szemébe néz:

– És mondja csak, Kovács... Látom, van itt ez a közepes matematikából 1984-ben. Meg tudja ezt magyarázni, kérem?

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rob Marmion