„Nem ingathat meg többé semmilyen válság, ha a kezedben teremtés van” – Így lettem két diplomával kárpitos
Ha téged bárhol leejtenének a világban, vajon van olyan szakmád, készséged, tudásod, amit hasznosítani tudnál azonnal kenyérkereseti céllal? Ezt a kérdést tette fel magának vendégszerzőnk, aki két diplomájával a zsebében, és a kommunikációban eltöltött évekkel a háta mögött olyan fába vágta a fejszéjét, ahol a szavak nem sokat, a kézügyesség azonban annál többet ér. S. Tóth Anikó írása.
–
Azon gondolkodtam, hogy ha lepottyantanak a világ bármelyik pontján, (jó lenne szárazföldre), akkor ugyan mit tudnék ott kezdeni magammal. Apám minden forintért megküzdött, amit megszerzett, nem volt jubileumi jutalma meg ruhapénze, még fizetett szabadsága sem, ellenben vízvezeték-szerelőként vascsöveket és radiátorokat cipelt építkezéseken az emeletekre, ahol csak mínusz húsz fok alatt hagyták abba a munkát. Mondjuk, az igaz, hogy gyerekkorunkban néha megrázott bennünket a víz, ha zuhanyoztunk, de az kóboráram volt, nem apám hibája.
Apámat bárhol leejthetnék, mindig találna egy helyet, ahol valamit összeszerelhet, amit meg is fizetnek. Hetvennégy éves, és csak anyám gondozása fárasztja ki, ami elől a munkába menekül, mert az legalább eredményes. Na, ez az, amit nem becsültem sokra a főiskolán, ahol a világmegváltó beszélgetéseknek csak a pékségekből áradó hajnali kifli illata vetett véget. Filozófiánk magasröptű volt, ellenben a cechet a szüleimtől kapott zsebpénzből álltam. A kemény fizikai munka egyszer, egy paprikaszedésben megmutatta ugyan igazi arcát, de ezt az arcot később nem kívántam látni. Hiba volt.
Valahogy úgy adódott, hogy a szavak embere lettem. Hogy a szavak mi mindenre jók, azt nem is kell magyarázni, elég körülnéznünk, hogyan sajátítanak ki egyesek szavakat, mossák át az értelmüket, töltik meg nekik tetsző tartalommal, cserélik ki előjelüket, teremtenek hamis vagy éppen csodás világokat belőlük. Hogyan élnek vissza velük, és gyilkolnak karaktereket, fordítanak sorsokat. Én a teremtő, szép szavakat szeretem, a gyógyító szavakat és a tükröt mutatókat, még, ha tükör által homályosan is látok néha.
Hogy a kimondott vagy eltitkolt szónak nagyobb-e az ereje, azt még latolgatom, de az biztos, hogy ha a kárpitos kalapácsommal rásuhintok a hüvelykujjamra, akkor olyan szavak szabadulnak fel belőlem, amelyeket józan állapotban csak ritkán használok.
A fájdalom csillapítására viszont csak ezek a borzasztó szavak a jók ott és akkor.
Két kézzel létrehozni valamit, dolgokból egy más, újabb minőséget, tárgyat, ételt teremteni összetett dolog.
Egyetemi coach-képzésem esti óráiban a Kisrókus utcában ballagva, egy pincehelyiségbe belesve észrevettem, ahogy egy híres cukrász(nő) tortákat formáz nagy odafigyeléssel. Miért dolgozik este ez a nő? Hiszen híres, befutott, zabálják az alkotásait, könyvei jelentek meg, igazán megtehetné, hogy az estéit nem munkával tölti. De csak álltam ott, és lestem irigykedve, mert az arca olyan átszellemült volt, hogy odatapasztotta a tekintetemet.
Aztán diplomát szereztem, és az újonnan tanult szavaimmal kezdeni szerettem volna valamit, beütött a járvány, meg gyáva is voltam a marketinghez, meg sokat beszéltem arról, hogy mit kellene kezdenem magammal, és a szavakat alibiként használtam a tettek helyett, egyre jobban éreztem, hogy a fejembe most nem akarok semmit beletenni már, de a kezembe, na, abba igen. Mi van, ha a kezemmel teremtek, milyen az, amikor a szakmám művelése azt jelenti, hogy egy kézzel fogható tárgyat alkotok?
A kárpitossággal már régóta flörtöltem, és – hála a járványnak – kis késéssel bekapcsolódhattam egy szakképzésbe. Huh, gondoltam, fura lesz a sok pasi között, középkorú nőként elkezdeni egy szakma alapjainak az elsajátítását. Ezt gondolta az a sok tisztességben megőrült édesanya is, akikkel a tanfolyamon találkoztam. Négy férfi és tíz nő, meg Gábor, a mester, akit hamarosan istenként tiszteltünk.
Türelmes volt, és higgadtan tudta mondani egy egyórás véres kalapálás után, hogy a munkám nagyszerű, és azonnal el is kezdhetem lebontani, hogy kijavítsam a hibákat. Századjára is megmutatta, hogyan készül a csúszócsomó, amit még ma sem tudok szabályosan megkötni, de azóta már a hevederfeszítő és a takker is kifogott rajtam, az alappárnázásról nem is beszélve. Mivel hétről hétre egyre komolyabb folyamatot sajátítottunk el a műhelyben, az előző heti kudarc eltörpült az újabbhoz képest, viszont annak ellenére, hogy egyre hülyébben éreztem magam, mégis kedvtelve töltöttem a szombatjaimat egy éven keresztül egy kárpitos tanműhelyben.
Ahogy böködtük a görbetűvel a vásznat, úgy fejtettük fel életünk történeteit is, miközben eszeveszett erővel koncentráltunk a munkára. Az anyagnak „anyagtermészete” van, és hiába bátorítottam vagy szidtam, hiába manipuláltam a szavaimmal, csakis a fizika törvényeinek engedelmeskedett, ami döbbenetes volt számomra.
A legkisebb koncentrációzavar is rohadt nagy ütés formájában manifesztálódott, és soha, egyetlen pillanatra sem csinálhattam rutinból a tűzést, fűzést, tömést, kalapálást, mert az meglátszott az eredményen.
Felvillanyozott a tudat, hogy a hatlapú és nyolclapú csavaranyák között szárnyas és füles is van, de a gumitejjel vulkanizált lószőr készítését már nehezebben képzeltem el. Amikor a hevederfeszítő sokadjára állt bele az ujjamba, akkor kicsit ideges lettem, de ez csak addig tartott, amíg a kárpitoskalapáccsal legalább hetedjére vágtam rá hüvelykemre, mert ki volt az a nem normális, aki kitalálta, hogy a Bonell-rugót U-szeggel kell rögzíteni az ülésdeszkára. Azt is csak nehezen tudtam magam előtt kimagyarázni, hogy miért varrtam össze a kárpitot teljesen fordítva, nemcsak a színét kevertem össze a visszájával, hanem a jobb oldalt is a ballal. Szélsőséges megnyilvánulásai csakis az ipari varrógépnek voltak meg a szivacsvágónak meg a ragasztófújónak, néha a kompresszortól is megijedtem, a duplaspicc pedig többször állt ki az ujjamból, mint ahogy az egészséges lett volna.
Sokszor eszembe jutott Mark Twain, akitől, amikor megkérdezték, hogy mi a sikerének a titka, azt válaszolta: lelkesedéssel születtem.
Azért generációs problémák is adódtak, a huszonöt éves Rozi személyében, aki tizenegy előtt nem jelent meg a reggel nyolckor kezdődő tanfolyamon, általában nem hallotta, amit mondtunk neki, mert fülhallgató volt a fülében, időnként félórára eltűnt, és angolul telefonált a szomszéd teremben, amiért őszintén irigyeltem… meg a hamvas bőréért is, meg még egy csomó mindenért, végül megsértődött, és elment egy műhelybe, többé nem láttuk.
Bálint viszont, aki ugyancsak késett, időnként szintén cigizett, másnaposan is jött, és rendszerint félórával hamarabb befejezte a feladatát, mint mi, kifejezetten bosszantott. Nem elég, hogy fiatal volt, jókedvű, és szimpatikus, de e mellé egy igazi őstehetség, aki nevetve lépett át azokon az akadályokon, amiken én nekifutásból is elhasaltam.
A végső megmérettetést, a három napig tartó vizsgát háromszor húzta keresztbe a Covid. A nagy nap reggelén idegességemben éppen Monica Beluccit tanulmányoztam az Instagramon, ami arra késztetett, hogy az utolsó pillanatban átöltözzek, mert rajta olyan jól állt a blézer a fehér pólóval. Nem lettem Monica Belucci, de még saját magam legjobb kiadása sem. Én, a szavak embere, a szóbeli vizsgán énképviselet közben szinte alig kaptam levegőt, a mesterekkel szemközt (hárman voltak) csak akadozva beszéltem a bortnikról, zsinórokról, paszományokról, (ami a gyerekem szerint baszomány, csak rosszul mondom,) kicsit szót ejtetem a reneszánsz korszak díszítő eljárásairól, és nagy kanyarral rátértem az anyagszükséglet-számítás szabályaira. Az írásbelin mindannyian puskáztunk, nekem a System -rugó adta fel a leckét.
Megtanultam tehát, hogy engem az U-szeg beverésével lehet terméketlenné tenni, „pontagyam” és „betonrépatudatom” lesz tőle, de azt is, hogy bármelyik kétkezi mesterség művelése csoda, amihez nemcsak szakmai tudás, elhivatottság, és alkotókedv kell, de hosszú évek gyakorlása, amit nem lehet átugrani.
Megtanultam, hogy a gondolataimat hozzá kell szelídíteni a kezemhez, hogy a fizikai fájdalom, erőfeszítés nem spórolható meg, és hogy a derekam ebben a korban már nemcsak azért hajlik nehezen, mert van valami maradék önérzetem, hanem azért is, mert hat–hét órás asztal fölötti görnyedésnek ebben a korban ez az eredménye. Megtanultam az anyaggal szembeni alázatot, és azt, hogy erről a szakmáról szinte még mindig semmit nem tudok.
Mire volt jó mégis, annak ellenére, hogy már van két (bölcsész) diplomám?
Mert más elgondolni, hogy milyen fájdalmas egy kalapácsütés, mint valóban átélni.
Mert rájössz, hogy a flow, az nem a boldogság áramlása, hanem maga a koncentrált folyamat, amikor elvész az idő és a tér, csak te vagy ott, és az a valami, amit alkotsz.
Mert az anyag nem hazudik, nem mutatja másnak magát, mint ami, nem manipulál, és te sem tudod manipulálni.
Mert innentől kezdve téged nem ingathat meg többé semmilyen válság, ha a kezedben teremtés van.
Mert ha apád infarktust kapott, anyád pedig lassan gyerekké válik teljesen, akkor kimehetsz a műhelybe, és téblábolhatsz ott egy kicsit, mindig lesz valami, amit megfoghatsz, arrébb tehetsz, megragaszthatsz, hogy érezd, van valami, ami fölött kontrollt gyakorolsz.
Mert lesz egy vagy több barátod, akik más-más életszakaszban, vagy éppen abban, amiben te vagy, teljesen más, vagy éppen azokkal a gondokkal küzdenek, mint te, mindegyik a maga megoldását követi, de egy pillanatra, két rugókötözés között, ha felnézel, és rájuk mosolyogsz, akkor ez a mosoly a magányos rugókötözésekkor is felidéződik, és újból felmelegít.
Mert végigcsináltál valamit, ami a saját személyiségfejlődésednek is a része, a pökhendi kis bölcsészből válsz olyan emberré, aki már becsüli az apja munkáját, és soha többé nem költené sörre az általa fizikai melóval megkeresett pénzt. És ha nem késel el vele, még meg tudod ezt köszönni neki.
Mert lesz egy vagány kompresszorod, fúród, kapocsbelövőd, és nem mellesleg a mesterségek által megőrzött szavakkal bővül a szókincsed: olyan szavakat is megtanulsz, mint: gumiszőr, magszál, afrik, geszt, kambium és szíjács, grádli, pikírozás, derékalj csinvat és társai.
Mert megtanulod, hogy mit jelent lépésről lépésre haladni, hogy a folyamat elemei nem felcserélhetők, és ha az alapokat elszúrod, nem lesz szép a folytatás, és semmit sem tudsz egy szép textillel elfedni.
Végül: mert értelemmel telik meg az időd, ami nem megújuló energiaforrás, és a te energiáid is munkába állnak, arra szolgálva, hogy a világ eddig ismeretlen arca is megmutatkozzon neked, ha nagyon akarod.
És: miközben kárpitozol, nem eszel, nem rágcsálsz, tehát, még fogyni is fogsz tőle.
S. Tóth Anikó
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Thomas_EyeDesign