–

Itt vagyok a Z generáció egy apró pontjaként a Kárpát-medence ölelésében, egy isten háta mögött kettővel lévő kisvárosban, és nem panaszkodhatom, mert mindenem megvan. Van mindennap finom ebédem a konyhaasztalon, van anyácskám meg apácskám, okos tanáraim és okos kütyüim, egy idegesítően imádni való húgom, és a mindig mindent velem együtt átvészelő barátok. Máris sokkal jobb nekem, mint József Attilának volt anno. Nem? De. Azaz mégsem teljes az életem – valami hiányzik, az a nagybetűs, vastagon szedett JÖVŐKÉP.  

Egy végzős diák életében teljesen átértékelődnek az ünnepek, és az időszámítást is máshogy kell elképzelni. Nem azt mondom, hogy kevésbé lényeges a huszonharmadik nagynéni ötvenhetedik születésnapja, csak annyit, hogy van most annál fontosabb is. A szalagavató mellett két életbevágóan fontos dátumot kell észben tartania az érettségi előtt állóknak. Húshagyó kedd után szabadon a következő szakrális ünnepeink vannak; a továbbtanulási szándékot jelző kedd (február 15.), és az írásbeli érettségi hétfő (május 8.). Előtte, közötte pedig csak ajándék napok.

Itt vagyok teljes mellszélességgel nagyjából másfél héttel a jelentkezési határidő után, de nem érzem, hogy nyugodtabb lennék. Nem tudom, hogy való-e nekem az egyetem. Mert alig várom, hogy beleszagoljak egy kicsit ebbe és abba, izgalmas embereket ismerjek meg, kinyíljon az a hatalmas világ. Ugyanakkor elfáradtam. Belefáradtam a tanulósdiba.

Tizenegy és fél éven keresztül kitűnőnek lenni szép eredmény, de elég kínkeserves munka áll mögötte, pláne egy ilyen oktatási rendszerben.

Viszont, ha valaki mindenből jó egy kicsit, és semmiből sem kiemelkedően szuperságos, akkor ez az egyetlen esélye. #fuckthesystem

Ha már esélyeknél tartunk, akkor megkerülhetetlen, hogy egy kicsit meséljek a mindennapjaimról.

08:00-14:00 Tanulok törit, matekot, magyart orrba-szájba, kimúlásig, persze a nyelvek is elengedhetetlenek, ez tény. Szóval azokat is. De nehogy unatkozzak a fennmaradó időben, van biológiaórám (mivel orvosi ambíciókkal is rendelkezem) és heti ötször tesizek is (mert az is valószínű, hogy én leszek az új Usain Bolt). Ez a szebbik része.

17:00-tól Foglalkozás önmagammal. Otthon, amikor senki sem lát, megy a latolgatás, fejtörés, hogyan kéne, mit kellene, majd a sírás, hogy nem, nem, ez így nem jó. Zokogás, mert nem vagyok elég okos, sosem leszek elég jó ide, oda sem fognak felvenni, sőt még azon a szaros érettségin is megvágnak. Bömbölés, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek, mert erről például nem tudok semmit, egyáltalán... mi az, hogy kineziológus?

20:00-tól Orvos sem leszek, mert a vértől beájulok. Leszek jogász, mert az jól hangzik, de minek tanuljak valamit, ami nem érdekel 120 százalékosan? Vagy legyek mérnök? Ugyan, fizikából hülye vagyok. Tanár biztosan nem leszek, mert ott meg a gyerekek hülyék úgy általában, nézz csak rám. Végül – szinte már az őrület határán a sok pontszámítástól – most akkor lesz nyelvvizsga vagy OKTV első hely, netán szüljek inkább gyereket? Megéri nekem az a plusz 40 pont?

23:00-tól Őszintén szólva nem szeretnék olyan „semmirekellő” lenni, mint ezek a szegény-szerencsétlen, mindig becsmérelt Y-osok. (Irónia). Sőt, olyan sem szeretnék lenni, mint az anyu-apu. XXI. századi, mindenféle technikai újdonságra kiéhezett, folyamatosan csavarogni akaró fiatalként a nagyszüleim behatárolt, kicsit szürke életét sem szeretném.

Nem szeretnék reggel nyolctól délután ötig-hatig, túlóráig hülyét kapni a munkahelyen, majd hullafáradtan hazabotorkálni csak azért, hogy megejtsem a „– Mi volt a suliban? – Semmi...” párbeszédet, majd ez másnap megint kezdődjön elölről, és az örökkévalóságig tartson. Ezt a sok hűhót pedig csupán azért, hogy legyen egy bizonytalan nyugdíjas jövőképem, és még bizonytalanabb jövőjű gyerekeim, unokáim.  

... hogy őszinte legyek, valahogy máshogy szeretnék elcseszett lenni. Egészen eredeti és egyedi módon. 

Itt vagyok, ez vagyok, ilyen kis elcseszett. Oké, hogy csepp a tengerben. Ez az egész cikk pedig borzalmasan szubjektív, mert „még tovább magamnál nem jutottam”. De körülnézek, és tíz fiatalból kilencnél ugyanezt látom. Kétségbeesést.

Hiszen kétféle ember létezik: aki tudja, mi lesz, ha nagy lesz. És aki tudja, mi nem.

Deli Csenge

Kiemelt kép: a szerző sajátja.