Picit félek ettől a témától. Egyrészt, mert kényes. Ráadásul intim is. És magára valamit adó nő nem beszél kényes témákról, pláne, ha azok intimek is. Másrészt, mert egyszer már posztoltam ezzel kapcsolatban a FB-oldalamon, és voltak, akik azonnal felhívták a figyelmemet arra, hogy vannak témák, melyekkel nem viccelünk. Remélem, most már ti is érzitek, hogy valami olyan jön, amin illik minimum megbotránkozni.

A nőgyógyászati vizsgálatról fogok írni. És hogy elkerüljem a korábbi FB-os malőrt, mely miatt néhány kommentelő a nyilvános megkövezésemet követelte, előre jelzem, hogy jelen írás nem vitatja a nőgyógyászati vizsgálatok valamint a megelőzés fontosságát. Sőt! Jelen írás nem is súrolja ezen mélységeket, csupán a felszínen lavíroz, csakis a szórakoztatás, na és persze némi önvigasztalás (az én önvigasztalásom) céljából.

Maradjunk annyiban, hogy bárhova előbb megyek: fogorvoshoz, lánybúcsúra, de még szülői értekezletre is, mint nőgyógyászhoz. Tudom, tudom, fontos és kell, de ettől ez még olyan teher számomra, ami előtt minden alkalommal komolyan megkísért az alkohol- és/vagy drogfogyasztás csábító ereje. Több bajom is van a nőgyógyászati vizsgálattal.

A fő, hogy hogyan? Hogyan lehet csak úgy egy vadidegen embernek megmutatni azt, amit hosszú évek óta már csak a férjemnek mutatok meg. (Neki se ingyen. Jó, de… de csak azért, mert úgysem fizetne.) Itt lüktet a fejemben az ilyenkor refrénszerűen elhangzó orvosi javallat: kérem, lazuljon el! Szeretném tudni… szeretném tudni, hogy valaha, valakinek sikerült-e már ellazulnia egy orvosi rendelőben, miközben egy idegen ember ült a lábai között egy fémszerszámmal a kezében. Csak úgy. Minden „előjáték” nélkül. Legalább a tegeződésig eljuthatnánk, mielőtt hanyatt kell feküdni, nem? Nyilván a doktor nem viheti el az összes páciensét a vizsgálat előtt egy romantikus vacsorára vagy moziba. De az a kétperces villáminterjú, amiben főleg arról esik szó, hogy anyámnak vagy a nagyanyámnak volt-e méhnyakrákja, engem valahogy nem igazán hoz hangulatba.

A másik bajom a nőgyógyászati vizsgálattal, hogy többet kell készülni rá, mint egy randira. Márpedig, ha randikra akarnék járni, nem mentem volna férjhez. De férjhez mentem. És mivel a gyerekek létrehozásával a spontaneitást is kiöltük a kapcsolatunkból, pontos ritmusa van annak, hogy mikor kell minden irányból csábítóan kinézni... vagy leoltani a villanyt.

Na most, hogy én egy ötperces vizsgálat miatt, amit ráadásul sem én, sem a „partnerem” nem élvez, úgy nézzek ki, ahogy egy nőnek ki kell, hát minimum felesleges macerának tűnik. Tudom, tudom, az igazi nő mindig úgy néz ki, de a jelek szerint én egy igaztalan nő vagyok.

Mindegy. Vizsgálatra menni kell. Gyantázok, sajgok, de tip-top csajnak tűnök. Ruhában. És sötétben… világosban és meztelenül csak egy átlagos kétgyerekes anyának, akinek félúton elfogyott a gyantája. Borotvánk meg nincs. Naná, hogy amikor a rendelőben ülök, és kiderül, hogy a nőgyógyászom szabadságon van, azért imádkozom, hogy a helyettese is nő legyen. Mi, nők megértjük az ilyet, nem? Hiszen ki ne járt volna már így? Az ajtóra kiírt Izidor keresztnév nem teljesen megnyugtató, de azért okot ad némi bizakodásra. Nyilván nem hívnak egy férfit Izidornak…

Nyílik a rendelő ajtaja, a kilincsen meglátom az apró női kezet, és fellélegzem. Egyrészt, mert még nem én, hanem az előttem érkező következik, másrészt, mert vége a vívódás perceinek. Izidor most már minden kétséget kizáróan nő. Ráadásul egy édesen apró kezű teremtés. Már most szeretem. Bár nem érzek magamban leszbikus hajlamokat, amíg várok, hangolódásképp lepörgetek magamban egy rövid romantikus filmet, amelyben Izidor doktornő és köztem nyilvánvalóan több van puszta orvos-beteg kapcsolatnál. Nem mondom, hogy kézen fogva futunk a tengerparton, de andalgunk… egymáshoz meglehetősen közel. Ennél jobban azonban nem bontakozik ki a kapcsolatunk, mert a rendelő ajtaja újra kinyílik. Én jövök.

Próbálom a doktornővel tartani a szemkontaktust, hogy ő is érezze, amit én. Érezze, hogy szinte barátnők vagyunk. És bár a szeméből inkább azt olvasom ki: mit bámulsz, ribanc?, nem adom fel. Mert tudom, hogy mindjárt megérti. Amint meglátja, amit muszáj lesz megmutatnom, megérti, hogy női összekacsintás volt ez a részemről, afféle cinkosságért könyörgő pillantás. Ekkor azonban férfias krákogás csapja meg fülem. És a fehér függöny mögül előlép a krákogó. Látom a köpenyén a névtáblát, az elejére nem emlékszem, de a vége Izidor.

Az ajtó már csukva mögöttem, késő elfutni. Leülök Izidor elé, és közben azzal próbálkozom, hogy a váróban elképzelt romantikus filmben villámgyorsan kicseréljem a főszereplőket. Ez picit elvonja a figyelmemet a nekem feltett kérdésekről, de aztán megrázom magam. Mégiscsak felnőtt nő vagyok, és sokadjára csak kivágom, hogy két gyerekem van, anyám nem méhnyakrákos, apámnak viszont mostanában magas a vérnyomása… bár utóbbit azt hiszem, nem kérdezte senki. Már fejben sem romantikázom, kemény vagyok mint Terminátor, megcsinálom, amiért idejöttem. Elhangzik a mondat: vetkőzzön le, és feküdjön fel a vizsgálóágyra.

Engedelmeskedem, közben nagy levegőket veszek, és azt mantrázom: hogy minden rendben lesz, megcsinálom, megcsinálom… de az utolsó megcsinálomat valamiért Gyurcsány hangján hallom, ettől elnevetem magam. Magam mögé nézek, látom, a doki is vigyorog.

Először megijedek: talán hallja, amit gondolok. Aztán pánikba esem, mert rájövök, hogy csak látja, amit csinálok. A függöny rossz oldalán vetkőztem le…

Azt kell mondanom, szinte higgadtan donáldkacsázom el a vizsgálóágyig. Végül is, mi történhet még? Amennyire lehet, már megaláztam magam. Szinte várom az ellazulási utasítást. Csakhogy nem jön. Helyette ezt kapom:

– Maga az a Kormos?

– Nem.

– A holnapi előadására jegyem van. Már nagyon várom.

Itt elhangzott még két mondat tőlem, de mindkettő nagyon ordenáré. Úgyhogy ez a befejezés most a ti fantáziátokra van bízva.

De akármilyen csúnyát is gondoltok... jobb, ha tudjátok, én még csúnyábbat mondtam...

Kormos Anett

Fotó: Rowan Atkinson a Maybe Baby c. filmben (BBC Films, 2000, rendezte: Ben Elton)