Mint perzselő forróságban árnyat adó hűs lomb a fáradt vándort, úgy ölelte. Abban az ölelésben benne volt minden szeretete, minden jóérzése ennek a világnak. Bőszoknyás cigány asszony, olyan, mint ezer másik. Nem nagyhangú teremtés, inkább amolyan magába forduló fajta.

Tiszta a ruhája és nem csüng rajta arany, kapom rajta magam az előítéleten, ahogy ezen csodálkozom. Halkan dúdol, dallal csitítja virgonc kicsinyét. A fiúcska apró, fekete hajú, barna bőrű emberkezdemény. Ilyenkor még milyen aranyosak, fut át rajtam megint az előítélet komor gondolata.

Ketten ülnek egy hosszú padon, nem kíván helyet foglalni mellettük senki. Én sem. Várakoznak, ahogy mi is, a többiek, türelmetlenséggel vegyes félelemmel. Orvosra várunk, nem szokatlan ott az ilyesfajta aggodalom. Nem tudom megsaccolni a korát, a termete csinos, de az arca fáradtnak tűnik. Fogalmam nincs, miért bámulom, hiszen, mondom, nincs benne semmi különös. Mégis viszi gondolataimat, a fene se érti miért... Közel lakhat, hiszen ugyanahhoz az orvoshoz járunk.

Lassan fogy a nép, sorra kerülnek előttünk a láthatóan rosszindulatú öregasszonyok is, akikbe csak Isten tudja, miért szorult annyi nyűg.

Látványosan kerülik a furcsa párost. Az asszonyt meg a gyerekét.

Közben a fülemben cseng a dallam, amit halkan énekelt a saját nyelvén, valami gyerekdalocska lehet. Különös, szép ívű, nem cifra, de nem is egyszerű zene, igazi muzsikának hallom. Aztán nagy sebbel–lobbal cigány ember érkezik, kigombolt ingben, hosszú nadrágban, papucsban.

Hangosan dorgálja az asszonyt, amiért még mindig itt van, de gyengéden veszi ki kezéből a kicsit. A gyermek megvidámodva játszik az apja nyakában lógó tekintélyes lánccal. Engem mosolyra fakaszt a jelenet: nézd már a kis csibész, milyen apró még, de máris rabja a csillogásnak...

Jó sokára szólítják a nőt, megtántorodik, mikor feláll, a férje szemében egy pillanatra észreveszek valami végtelen szomorúságot. A szíve beteg, cigánybetegség ez – mondja nekem, miután becsukódik az ajtó. Hosszú percek telnek el, mire kijön. Nem igazi a mosoly az arcán, de azért próbálkozik vele. Most olyannak látom, mint törött árbocú hajón a kapitányt, zátonyok között. Aki valamilyen gondviselésben még bízik, de már érzi, hogy oda a remény.

Már majdnem elfelejtettem ezt a számomra jelentéktelen kis eseményt, amikor néhány nap múlva újra megláttam a férfit. Fekete ruhában, fényes, fekete cipőben, a kisfiú szintén varjúfeketén csücsül apja karjában. Parte cédulát ragasztanak ki a boltban, elolvasom. Iskolás betűkkel egy név és két dátum.

A türelmes asszony most már a túlvilágról figyeli gyermekét, onnan csitítja vérét.

32 éves volt, anya, és igazi ember. A fülemben újra fölcsendül a kedves, halk dal…

Kabai Sanyi

Ne hagyjátok ki Jóapa korábbi történeteit sem! Olvassátok el őket a címre kattintva, itt:

Jóapa és a világvége

Jóapa megmutatja, milyen az igazi lelkierő

Jóapa: Semmi pánik, apa leszel

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/katleho Seisa