Itt megint nem volt eső, így az életem múlhat azon, eldobod-e az erdőben a csikket

–

Nem tudom, mikor esett nálunk utoljára úgy igazán. Nem pusztítóan, hanem azzal a türelmes kitartással, ami alaposan megitatja a szomjas földet. Nincs nálunk rendes csapadékmérő, így a tízliteres vödrökbe pillantva figyelgetem, mennyi vizet kapott a kert: van egy ujjnyi? Fél ujjnyi? Vagy legalább egy kis permetnyi nedvesség, ami arra elég, hogy a port átmenetileg lefogja?

Kinevettek, amikor meséltem, hogy a januári nagy havat a teraszról a virágágyásra lapátoltam, hogy ott olvadjon a földbe.

Április végén a kert napsütésnek kitettebb részén viszont már csak centikre tudtam belenyomni az ásót a földbe, elő kellett venni a csákányt, meg vizet öntögettem a lyukba, hogy lazítsa a keménységet: mályvát akartam ültetni, mert az tűri a szárazságot.

Pedig nálunk nincs beton, térkő, a kertben és körülöttünk az utcákban is sűrűn állnak a hatalmas fák, az erdő mellett lakunk.

Egyszerűen: száradunk.

Telnek a hónapok, eső nincs, vagy alig. Gyakran akkor sincs, amikor máshol van. Riadtan figyeltem magam, milyen keserű irigységgel nézem a kertes csoportokba feltöltött videókat a múltkori nagy égszakadásról.

Alig pár éve jöttünk, nagyon szeretünk itt (hallottad már, ahogy nyári hajnalhasadáskor az ezernyi madár dala mintha egyetlen folyékony összhangzatba olvadna?) – de a kertnek idő kell, nálunk még minden kezdetleges. És így is: arra a rengeteg munkára, gondoskodásra, tervezgetésre, szeretetre gondolok, amit eddig beleástam, -ültettem, -locsoltam, -mulcsoltam, -gereblyéztem... Tudom, mi vár ránk, milyen forró jövő, ezért eddig is igyekeztem igénytelenebb, ellenállóbb növényeket válogatni – de persze nem bírtam ki, és tettem pár szívemnek kedves kivételt. Most elkezdem végiggondolni, melyik tövek azok, amiket lehet, hogy el kell engednem, ha a DMRV esetleg meghosszabbítja egész nyárra a locsolási tilalmat/korlátozást.

A nagymamámtól kapott őszirózsa nem lesz köztük: folyton szomjas, de Mama emlékére akkor is vigyázok rá.

Izzadunk a hőkupola alatt

Az élet ócska kliségyáros forgatókönyvíró: öt percen belül látom Facebookon az önkormányzati felhívást a III. szintű vízkorlátozásra, és azt, hogy egy ismerős kiírja, Óbudán esik, mintha dézsából öntenék. Nálunk semmi. 

A vízkorlátozás a környékbeli településeket is elérte. Ezen a III. fokozaton már azt a vizet sem önthetem a növényekre, amit a zöldségek, gyümölcsök megmosásakor gyűjtök. Azzal a megfogott szürke vízzel a szabályok szerint a vécét öntsem le, hogy ne a tartályból menjen az ivóvíz.

Szerkesztek, pörgetem a híreket.

„Az Orbán-kormány utolsó éveiben hatalmas összegekből építettek vízvezetékeket. Az akkugyáraknak” – írja meg a Telex, hogy Szijjártóék közel 200 milliárdot fordítottak erre. Már itt laktunk, amikor az aszályos 2022-es év júniusában, a hőhullám napjaiban, tudod, amikor Solymárra már lajtos kocsival kellett vinni az ivóvizet, nálunk csőtörés volt az egyik szomszédos utcában: zubogott a domboldalon a drága kincs.

Errefele kifejezetten gyakori a csőtörés – nem volt pénz a karbantartásra.

Szorongás, düh, félelem, keserűség, szomorúság, majdnem feladás, fel a kesztyű, megint düh.

Már az is dühít, amikor meglátom, hogy a Hősök terén vízágyúval hűti az embereket a rendőrség és a tűzoltóság. Értem én a rekordhőséget, értem a látványosság, a játékosság és a népszerűség erejét, de muszáj ezt ilyen pocsékolóan, miközben az ország annyi települése szomjazik, és elkezdtek kiürülni víztározók?! Osszanak bőségesen ásványvizet, állítsanak fel több permetkaput! Elképzelem, ahogy a régi uralkodóink szobortekintetétől övezve az a sok-sok víz elpárolog a könyörtelen napsütésben. 

Szerda este végre feltámad a szél, a hajlongó fák azt ígérik, jön a vihar, az eső, amit annyira vártunk. 

Telnek az órák.

Éjfél körül egy kicsit elered csendesen, épp csak annyira, hogy a port lefogja. Közben a település is visszalép II. szintű vízkorlátozásra.

Láttál már leégő házat? Én igen.

Én vagyok a szorongó itthon, ezért is van súlya, hogy a napokban a férjem megjegyezte: „és még nem érkeztek meg az erdőtüzek”.

Amikor szintén 2022-ben egy férfi makacs felelőtlenségében tűzvészt okozott a kiszáradt Mecsekben, az ottani barátainkért is aggódtunk a távolból, hogy az ő házukig ne érjenek el a lángok. Augusztus volt, addigra itt nálunk is megbarnult az erdő az aszálytól. Azt hiszem,

akkor fogtam fel először mélységeiben, hogy az erdőtüzek valósága a mi potenciális valóságunk is.

Egy égő ház látványa felejthetetlen: abban, ami ott elszabadul, egyszerre van valami megbabonázó és iszonyatos. Hirtelen megérted az összes mítoszt, ami isteneket képzelt egy ilyen erő mögé. Mi teljesen véletlenül láttunk egyszer egy ilyet a szüleimnél, esti séta közben figyeltünk fel a szokatlan fényre az egyik utcából: a szárazság miatti tűzgyújtási tilalom idején valakik jó ötletnek tartottak egy nádfedeles ház melletti kertben petárdázni, tűzijátékozni. Hála a tűzoltóknak, a többi ház megmenekült, de abból a nádfedelesből nem sok maradt.

Most itt ülök 2026-ban, és próbálok kezdeni valamit azzal az ólálkodó félelemmel, hogy a mi, a szomszédságunk és az erdő lakóinak a biztonsága, élete attól függ, hogy mennyire veszik komolyan mások a tűzgyújtási tilalmat, a közös felelősséget. Hogy például eldobnak-e egy csikket a ropogósra aszott aljnövényzetbe. Vagy dafke tüzet, petárdát, akármit gyújtanak ott és akkor, ahol és amikor nem szabad.

Ez olyan szintű kiszolgáltatottság, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ennél már az is jobb, hogy a kert miatt mérgelődöm-aggódom.

Gyűjtögetem a vizet. Megtervezem a víztározót.

Sándor Anna