Szabó Borbála író: Sokszor eszembe jut, ha anyu másfelé megy a labirintusban, ma is itt lehetne velünk

–

Szabó Borbála Házasságlabirintus című könyvét a Momentán Társulat színészeivel együtt mutatta be, a kötetet pedig így ajánlja Orvos-Tóth Noémi: 

„A klienseimtől talán a leggyakrabban a »mi lett volna, ha?« kérdés hangzik el. Mi lett volna, ha türelmesebb vagyok? Ha jobban meghúzom a határaimat? Ha nem harcolok a kapcsolatunkért? Ha nem adom fel olyan könnyen? Ez a kötet éppen ezt a lehetőséget kínálja. Különböző utakat próbálhatunk ki, szabadon dönthetünk. És miközben egy látszólag idegen történetben kalandozunk, valójában önmagunk megismeréséhez kerülünk egyre közelebb. Ami eleinte érdekes játéknak ígérkezik, az a végére mély önismereti utazássá válik.”

Noéminek most is igaza van. Én is ott voltam a könyvbemutatón, ahol sokat nevettem, aztán elolvastam három különböző szálat a számtalan lehetőségből, és sokat sírtam.

Azt, hogy hova lyukadtam ki a 11 végkifejlet közül, egyelőre nem árulom el. Mindenesetre nagyon kíváncsi voltam a kötet keletkezéstörténetére, sok kérdésem volt Szabó Borbálához.

„Tizenegy évesen igazságot kellett tennem”

Both Gabi/WMN: Teoretikus kérdéssel kezdem: ha nem váltak volna el a szüleid, vajon akkor is ennyire foglalkoztatott volna a házasság témája?

Szabó Borbála: Valószínűleg igen, mert házasként én is átéltem sok mindent. De az biztos, hogy számított: több oldalról láttam ugyanazt a történetet. Gyerekként egészen más volt, mint később szereplőként. Sokáig azt hittem, hogy mindenki más hibázik, én pedig majd okosabb leszek. Aztán kiderült, hogy én sem vagyok okosabb.

A romantika kora óta nagy terhet teszünk a házasság intézményére: ehhez kötjük a boldogságunk fogalmát. Elvárjuk, hogy ugyanaz az ember legyen a szerelmünk, a társunk, a lelki támaszunk, a szellemi partnerünk, a jó szeretőnk és a gyerekeink másik szülője. Meg gyakran a felelős a hibáinkért és bűneinkért.

B. G./WMN: A szüleid történetéről már írtál a Nincsenapám, seanyám című könyvedben. Hogyan élted meg gyerekként a válásukat?

Sz. B.: Az volt benne a legnehezebb, hogy mindenkit megértettem. Apukám szerelmes lett, és ezt mélyen megértettem. Anyukám elhagyatottságát is megértettem, aki egyedül maradt három gyerekkel. Miközben haragudtam apukámra, egyszerre együtt is éreztem vele, mert már kislányként is nagyon szerelmes típus voltam. Anyukám ugyanakkor elvárta volna, hogy én se szeressem apukámat. Folyamatosan igazságot kellett tennem két ember között.

B. G./WMN: Tizenegy éves gyerekként…

Sz. B.: Igen. Ráadásul a rendszerváltás idején váltak el, és még a politikai nézeteik is különböztek. Korábban együtt utálták a Kádár-rendszert, aztán apukám jobboldali lett, anyukám liberális. Olyan abszurd helyzetek alakultak ki, hogy ha apukám hozott nekem Nyugatról egy tusfürdőt, anyukám szerint már én is bűnrészes voltam valamiben.

B. G./WMN: Mikor lett ebből eleged?

Sz. B.: Kamaszként. Akkor kezdtem neheztelni azért, hogy az ő konfliktusukban nekem szerepeket kell játszanom. Hogy nincs jogom saját véleményre. De az, hogy mindenkit megértettem, később íróként nagyon hasznos lett.

B. G./WMN: A Házasságlabirintusban sincsenek egyértelmű bűnösök.

Sz. B.: Nem nagyon hiszek az egyértelmű bűnösökben. Sokszor dühös vagyok emberekre, de közben azt is látom, miért jutottak oda, ahol vannak. Sokkal egyszerűbb lenne azt mondani, hogy valami fekete vagy fehér. De a világ nem ilyen.

„Nem csak a karakterből következnek a döntések”

B. G./WMN: A könyv egyik legerősebb állítása szerintem az, hogy nemcsak a személyiségünk határozza meg a döntéseinket, hanem a döntéseink is átalakítják a személyiségünket.

Sz. B.: Igen, ez engem is nagyon meglepett az írás végére. Van olyan közeli családtagom, akinél végignéztem ezt. Rossz döntéseket hozott, aztán a bűntudat elkezdte átformálni a személyiségét. Már nem tudott ugyanaz az ember maradni, aki korábban volt. A Házasságlabirintus részben erről szól. Arról, hogy mennyi minden múlik egy-egy elágazáson.

B. G./WMN: A Házasságlabirintus szerkezete a kaland-játék-kockázat könyveket idézi.

Sz. B.: Gyerekkoromban megszállottja voltam ezeknek a könyveknek. Lenyűgözött, hogy választhatok. De ahogy feltérképeztem a szerkezetüket, rájöttem, hogy a legtöbb ilyen könyv csak úgy tesz, mintha sok út lenne. Valójában ugyanoda vezetnek.

Én azt akartam megnézni, mi történik akkor, ha tényleg komolyan vesszük a választást.

B. G./WMN: Én három különböző útvonalon indultam el, és mindig ugyanoda jutottam a végén.

Sz. B.: Na, ez már a végzet! (nevet) De engem pont az érdekelt, hogy ne legyenek egyszerű válaszok. Az életben sem úgy működik, hogy nyertél vagy vesztettél.

„Nehezen jöttem ki a dobozokból”

B. G./WMN: Te mindig több műfajban dolgoztál egyszerre: írtál regényt, mesét, színdarabot, sorozatot, újságcikket.

Sz. B.: Ez sokáig inkább hátrány volt. A magyar kulturális élet szereti, ha valakit egyetlen dologgal lehet azonosítani: most akkor te gyerekíró vagy, drámaíró, vagy regényíró? Humoros vagy, vagy komoly? Liberális vagy konzervatív? Én ezek között nem vagyok hajlandó választani. Mostanra talán kezd összeérni az a sokféle dolog, amit csináltam.

Szabó Borbála az SZFE-ről és a kultúrharcról – „A jó szakembereknek nem kell félniük” 

B. G./WMN: Az elmúlt években sokszor kerültél a kulturális és politikai törésvonalak közé. Mennyire változott a véleményed az utóbbi időben?

Sz. B.: Én soha nem voltam különösebben törzsi gondolkodású. Mindig gyanakodni kezdtem, amikor túl sokan gondoltuk ugyanazt. Ismerem azt az érzést, amikor az ember egy tüntetésen áll, és mindenki egyetlen nagy gondolatban hisz, de bennem ilyenkor rögtön megszólal egy hang: biztos, hogy ez ennyire egyszerű?

Az utóbbi időszakban ugyanakkor sok minden átértékelődött bennem. Hallottuk a különböző vádakat az előző kormány ellen, sok mindent elhittem, másokat nem, és amikor kiderült, hogy ezek közül milyen sok igaz, az engem is sokkolt.

B. G./WMN: Az SZFE-n maradtál tanítani a modellváltás után is. Miért?

Sz. B.: Mert nekem fontosak a hallgatóim. Úgy voltam vele, hogy közpénzen fogok jól dolgozni, nem érdekel, hogy az aktuális hatalom mit akar tőlem. A filmes képzésen nagyon komoly szakmai munka folyt és folyik ma is. Sokszor az a baj, hogy „a vízzel együtt kiöntjük a gyereket is”. Ha valami körül politikai konfliktus alakul ki, hajlamosak vagyunk nem észrevenni azokat az embereket, akik közben becsületesen dolgoznak. 

B. G./WMN: Milyennek láttad belülről az intézményt?

Sz. B.: Azt tapasztaltam, hogy a szakmailag erős alkotók általában kevésbé félnek. Nem azért korrektebbek, mert jobb embernek születtek, hanem mert nem érzik úgy, hogy mindenáron kapaszkodniuk kell a pozíciójukba. Sokszor éppen azok a legkiszolgáltatottabbak, akik pontosan tudják magukról, hogy szakmailag nem állnának meg a saját lábukon.

B. G./WMN: Téged végül mégis elküldtek.

Sz. B.: Kineveztek osztályfőnöknek, majd miután végigvittem az osztályt, nem hosszabbították meg a szerződésemet, és erre semmilyen védhető szakmai magyarázatot nem adtak. De a kollégáim és hallgatóim olyan megható módon álltak ki mellettem, hogy a vezetés kénytelen volt visszahívni. Addigra viszont már elígérkeztem a Kecskeméti Katona József Színházhoz dramaturgnak.

Őszintén szólva jobb olyan helyen dolgozni, ahol örülnek annak, hogy ott vagy.

B. G./WMN: Sokszor kritizáltad azt is, hogy a művészeti életben a politikai hovatartozás alapján minősítenek alkotókat.

Sz. B.: Ez mindig zavart. Körülöttem főleg ellenzéki művészek voltak, és sokszor azt éreztem, hogy összekeverjük a politikai álláspontot a szakmai teljesítménnyel. Én makacsul a munkát nézem. Azt, hogy valaki mit tett le az asztalra. Nem azt, hogy melyik táborba sorolják.

„Annyi pótotthonom volt, hogy ezt egyszer vissza akartam adni”

B. G./WMN: A család viszont mindig biztos pont maradt az életedben.

Sz. B.: Igen. Egy konkrét tyúkanyó vagyok. A család az a hely, ahol nem vagyok kívülálló.

Gyerekként engem is sokan befogadtak. Amikor anyukám ivott, a szomszédok vagy a barátnőim szülei vigyáztak rám. Vittek nyaralni, hívtak karácsonyozni. Annyi pótotthonom volt, hogy már akkor eldöntöttem: ezt egyszer vissza fogom adni valaki másnak.

B. G./WMN: Innen jött a nyitott karácsonyok ötlete? Évtizedek óta meghívtok olyan embereket szentestére az otthonotokba, akik amúgy egyedül ünnepelnének.

Sz. B.: Igen. Nálunk mindig vannak vendégek. Olyanok is, akiknek nincs hova menniük. Van, aki tizenöt éve minden karácsonykor visszajön.

A gyerekeim sokáig azt hitték, hogy mindenkinél így telik a szenteste.

„Már nem abból a fájdalomból nézek rá”

B. G./WMN: A Házasságlabirintusban mintha kevesebb lenne a harag, mint a Nincsenapám, seanyám című könyveidben.

Sz. B.: Ez így van. Pár napja láttam az SZFE-n egy bemutatót, amit a Nincsenapám, seanyámból készített egy nagyon tehetséges színésznő és Németh Virág rendező.

És miközben néztem, egyszer csak azt éreztem: te jó ég, ez tényleg az én kamaszkorom! Olyan távolinak tűnt. Mintha nagyon messziről néznék a saját szemembe.

Rájöttem, hogy már nem abból a fájdalomból nézek ezekre a dolgokra. Már nem a haragos gyerek vagyok. A Házasságlabirintusban már benne van annak a lehetősége, hogy az ember kilépjen ebből a szerepből.

„Néha úgy érzem, mintha anyám jönne velem szembe”

B. G./WMN: Még mindig sokat gondolsz arra, „mi lett volna, ha…”?

Sz. B.: Igen. Főleg anyukámmal kapcsolatban.

Megkönnyebbülés volt azt megírni, hogy az alkoholizmus csak egy út a sok közül. Nem fátum, csak rossz véletlenek vagy gyenge pillanatok sorozata. Ha másik oldalra lapozol, másik életet kapsz.

Sokszor eszembe jut, hogy ha anyu másfelé megy a labirintusban, akkor ma is itt lehetne velem, velünk. Fantasztikusan vicces, kedves nagymama lenne! Imádná a gyerekeimet A nagyobbik lányom, Klári döbbenetesen hasonlít rá, pedig soha nem találkoztak.

Néha mikor meglátom, olyan érzésem van, mintha anyukám jönne velem szembe. Ilyenkor mindig arra gondolok, mekkora barátnők lennének! Mennyit röhögnénk együtt, mi, csajok!

Csak az a hülye labirintus. Olyan könnyű egyszer rossz felé kanyarodni. És nincs visszalapozás.

Both Gabi