–

A Niagara-vízesést alkotó zuhatagok – a Patkó-zuhatag, az Amerikai-zuhatag és az ezeknél jóval kisebb Menyasszonyi fátyol-zuhatag – mintegy tizenkétezer évvel ezelőtt alakultak ki, amikor az Erie-tó vize csatornát vájt az Ontario-tóba. Azóta rengeteg drámai mutatványt látott már a Niagara-vízesés – volt, hogy egy helyi szállodatulajdonos 1827-ben egy vadállatokkal teli rakományt szállító hajót küldött át a vízesésen; a zuhanást állítólag csak egy liba élet túl –, mégsem ez az eset villanyozta fel leginkább az embereket.

1848 tavaszán meglepő látvány fogadta a Niagarához érkezőket: a víz megszűnt folyni a Patkó-zuhatagon

A kivételesen hideg tél után az Erie-tó vastag jege a márciusi meleg hatására elkezdett felolvadni, az erős keleti szél pedig hatalmas mennyiségű jeget lökött át a tavon. A gyors áramlás ezután a jégtömböket a Niagara folyó torkolatába sodorta. A hideg szél által megszilárdított jég gátat hozott létre, és úgy harminc-negyven órára elzárta a folyóba, valamint a vízesés felé áramló vizet.

Elsőként a folyóparton lévő malmok tulajdonosai vették észre a vízhiányt, miután a malmok kerekei leálltak.

A hír hallatán megszámlálhatatlanul sok hitetlenkedő ember özönlött a folyóhoz, akik aztán óvatosan bemerészkedtek a mederbe, néhányan átkeltek a zuhatagokat elválasztó Kecske-szigetre, és azon túlra.

Az arra járók muskétákat, bajonetteket, kardokat és egyéb katonai felszereléseket találtak a mederben, amelyeket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott az 1814. július 5-i chippawai csatát követően. Néhány vállalkozó kedvű fiatal fakitermelő kocsival hajtott a vízesésbe, és rengeteg fenyőrönköt távolított el a száraz mederből. Március 29-én éjjel a feljegyzések szerint több százan sétáltak meggyújtott fáklyákkal mind a Patkó-, mind pedig az Amerikai-zuhatag peremén, miközben az amerikai lovasság oda-vissza ügetett.

A folyómeder egészen március 30-ig száraz maradt, amikor is a jég felhalmozódását okozó szél egyszer csak irányt változtatott. Ahogy a jég oszlani kezdett, a Niagara folyó vízhozama fokozatosan visszatért a korábban megszokotthoz. Azok számára azonban, akik szemtanúi voltak a vízesés elnémulásának, az élmény lenyűgöző és felejthetetlen volt. És bár sokan úgy vélték, hogy a kiszáradás egyszeri és megismételhetetlen esemény, néhány évvel később, 1903. március 22-én ismét bekövetkezett.

Aztán jött az ember...

Látván, hogy a vízesés rendszeresen karbantartott kanadai oldala mennyivel több látogatót vonz, 1969-ben az amerikai hadsereg mérnöki testülete fogta magát, és mintha csak gombnyomásra működne, elzárta az Amerikai-zuhatagot. A mérnökök feladata az volt, hogy megvizsgálják és jelentést készítsenek a vízesés szépségének megőrzéséhez szükséges intézkedésekről –

a korábbi sziklaomlások következtében ugyanis majdnem háromszázezer köbméternyi tőzeg halmozódott fel a mederben, ennek következtében pedig a vízesés hossza több ponton is közel a felére csökkent.

A helyzet zavartalan feltérképezése érdekében az Amerikai-zuhatagot júniustól decemberig elzárták, ez idő alatt pedig mintegy huszonhétezer tonna kőzetet és földet hordtak le a folyón, hogy a szárazföldtől a Kecske-szigetig egy közel kétszáz méter hosszú kazettás gátat hozzanak létre. A kiszáradt sziklamederben a mérnökök több millió érmét, sőt legnagyobb meglepetésükre még néhány holttestet is találtak.

Míg egyesek az évi ötmilliós látogatószám csökkenésétől tartottak, mások úgy vélték, hogy a vízesés felújítása valójában növelni fogja a turizmust. És bár a víztelenítés utáni első hétvégén mintegy százezer ember jelent meg, hogy a folyékony fátyol nélkül láthassa a természeti csodát, végül a pesszimistáknak lett igazuk, és 1969-ben jelentősen visszaesett a turizmus – részben azért, mert az emberek tévesen azt hitték, hogy a Patkó- és az Amerikai-zuhatag sem lesz üzemben.

A Niagara-vízesés egyre inkább a megőrzés kényszerének példája

A Szabad Niagara Mozgalom az 1880-as években sikeresen lobbizott azért, hogy parkot alkossanak a vízesés körül, de a változások tovább folytatódtak. 1950-ben az Egyesült Államok és Kanada úgy döntött, hogy a Niagara vizének felét víz alatti alagutakon keresztül vízerőművekbe terelik a turisztikai csúcsidőszakban, és

ironikus módon ez az, ami megőrizte a vízesést turisztikai látványosságként.

Az emberek a képeslapokról megismert látványra vágynak, de a Niagara emberi beavatkozás nélkül a világ egyik leggyorsabban erodálódó természeti jelensége lenne. Kialakulása óta nagyjából tizenegy kilométert mozdult már el, a víz elterelése azonban több mint nyolcvanöt százalékkal segített csökkenteni az erózió mértékét. 

Én nem fogok lemondani róla soha! – Élet egy Down-szindrómás ikertestvérrel

WMN Life – 2023. március 22. – RB

Az elterelő alagutakat építő mérnökök számos módosítást végeztek a vízesés látható részein is, és bár az 1969-es víztelenítés szintén esztétikai beavatkozásnak indult, meglepő módon végül úgy döntöttek, hogy a mederbe zuhant sziklákhoz nem nyúlnak.

A jövőben majd az Egyesült Államok és Kanada ismét szembesülhet a dilemmával:

avatkozzanak-e be a vízesés megőrzése érdekében, vagy hagyják, hogy teret nyerjenek a természetes folyamatok?

Úgy tűnik ugyanis, hogy a következő években valamikor ismét elzárják a víz útját és bár a cél ezúttal a gyalogosforgalom által használt hidak kicserélése, a folyamat a korábbival megegyezik majd. A mérnökök gátat építenek a Niagara folyó amerikai partja és a Kecske-sziget keleti csücske között, amely megállítja a víz áramlását. Hogy ezúttal is tömegeket vonz-e majd a látvány, azt egyelőre nem lehet tudni, az 1969-es fotók tanúsága szerint azonban víz nélkül az Amerikai-zuhatag csupán egy szikla.

A látvány mégis sokak számára bizonyság arra, hogy az ember olykor képes uralni a természetet. A vízesés teljes elzárása ebből a szempontból végső diadalnak tűnne – de valójában a Niagarát már réges-régen megfékezte az ember.

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia / Saffron Blaze

Mózes Zsófi