A pornószínészek is hús-vér emberek, sokszor szörnyű sorsokkal a háttérben – interjú a Birodalom színésznőivel

 –

Rezek Bori/WMN: Emlékeztek, mi volt a legelső találkozásotok a pornóval?

Gombó Viola Lotti: Tiniként az első találkozásom kissé sokkszerű volt, véletlenül történt. Vidéken nyaraltunk a bátyámmal és a táncpárja családjával. Egyik este átmentünk a tesóm idősebb ismerőseihez. Egyik pillanatban még egy Shakira-klipre táncoltunk a tévé előtt, majd 

hirtelen valaki átkapcsolt egy másik adóra, ahol egy állatos pornófilm ment, amiben egy dalmata és egy nő szerepelt együtt... Ledermedve álltam a tévé előtt, a látvány pedig teljesen az agyamba égett.

Márkus Luca: Én is nagyon pontosan emlékszem rá. Kb. tízéves lehettem, baletttáborban voltam a Balatonon. Éjszaka bekapcsoltuk a tévét, ott láttam először ilyen csatornát. Féltünk, hogy mikor lép be a tanárunk, de közben volt valami nagyon vicces abban, hogy ezt együtt éltük át a többi kislánnyal. Az egész elég zavarba ejtő volt, de egyben nagyon izgalmas is.

Hermányi Mariann: Gyerekként gyakran vigyázott rám a nagymamám. Egyszer elaludtam nála a tévé előtt, a mesecsatorna pedig éjfél körül átváltott pornóra. Amikor az éjszaka közepén felébredtem, azt láttam, hogy egy filmben emberek kirándultak, és amikor egy elhagyatott romhoz értek, az egész átváltott szexjelenetbe. Én is féltem, hogy egyszer csak bejön a nagymamám, miközben én a látottakat tanulmányozom, de nagyon izgalmas és furcsa volt a világ egy olyan szeletével találkozni, amiről addig nem is tudtam, hogy létezik.

R. B./WMN: Hogyan változott később a pornóról alkotott képetek, pláne miután ti is eljátszhattatok a Birodalomban egy-egy felnőttfilmes színésznőt?

M. L.: Nem akarok álszent lenni, én is láttam felnőttkoromban pornófilmeket, de nekem nem volt túl sok kötődésem ehhez a műfajhoz. Felnőttként próbáltam többet megtudni erről a világról, és sajnos hamar szembesültem vele, hogy milyen gyakori jelenség a kizsákmányolás és a kényszerítés. Szerintem mindenkinek a magánügye, hogy fogyasztja-e, az viszont nagyon szomorú, hogy sok fiatalnak a pornó az első élménye a szexualitással.

A felnőttfilmekben olyasmikkel is találkoznak, amelyekkel jó eséllyel a valódi életükben soha nem fognak, mégis nagyon magasra helyezi az ingerküszöböt.

Ez később sok problémához vezethet a saját testükhöz való viszonyukban, az egészséges kapcsolódásban vagy a kommunikációban.

H. M.: Én nagyon sokáig bele se gondoltam, hogyan zajlik egy pornóforgatás, és hogy a szereplői valódi emberek. Annyira eltartottam magamtól ezt a gondolatot, hogy végül csak a sorozatra való felkészülés kapcsán éreztem meg, hogy ők ugyanolyan hús-vér emberek, és sokszor nagyon kemény sorsok húzódnak meg a háttérben. Ezért is fontos, hogy most ehhez a témához nyúltunk, mert szerintem

még mindig sokan hiszik, hogy ezek az emberek csak abban a pár percben léteznek, amíg odakattintunk, utána kitöröljük a keresési előzményeinket, és ezzel ők is eltűnnek.

És igen, van, aki kényszerítésből, és van, aki élvezetből választja ezt, de a lényeg, hogy végre jobban megláthatjuk a különböző döntések mögött az embert és a rendszert, amelyben működnek.

R. B./WMN: Monique Covet, Michelle Wild és Maya Gold ünnepelt sztárok voltak a 2000-es évek elején. Szerintetek miért nem akartunk azzal szembesülni, hogy ők nemcsak ezek az alteregók, hanem valódi, érző emberek vannak mögöttük?

H. M.:

Mert már azzal sem akarunk szembesülni, hogy mi magunk pornót nézünk.

M. L.: Ez az elvárt viselkedés, ezt látjuk mindenhol. Ha egy filmben egy szereplő pornófilmet néz, szinte biztos, hogy valaki előbb-utóbb rányit, ő meg zavarában hirtelen becsukja a laptopot... Sokan még a saját partnerüknek sem merik bevallani, pedig ez a párkapcsolatokon belül is elindíthatna egy fontos beszélgetést arról, hogy ki miért néz ilyen tartalmakat, mi tetszik neki benne, mit nem kap meg esetleg a párjától.

Még a saját testünkkel kapcsolatban is nagyon zárkózottak vagyunk, sok ember úgy éli le az életét, hogy soha senkinek nem mesélt arról, hogy igazából milyen vágyai vannak.

G. V. L.: Eleve van a társadalmunkban egy belénk ültetett szégyenérzet a szexualitással kapcsolatban. Viszont az talán hozott némi változást, hogy a mai pornófilmesek már nemcsak művésznéven vannak fent az OnlyFansen vagy a pornóoldalakon, hanem a közösségi médiában is jelen vannak, amelyen keresztül jobban beleláthatunk a privát életükbe.

H. M.: Én ezért tudom, hogy Kiara Lord mennyire szereti a duriánt!

G. V. L.: Például! (nevet) Mindenesetre ez segít, hogy ne csak a performansz részét lássuk a nagy egésznek, hanem akár azt is, hogy ők ezeket a helyzeteket hogyan élik meg.

R. B./WMN: Mit mérlegeltetek, amikor megkerestek titeket ezzel a sorozattal, amiben a teljes meztelenség és az intim jelenetek ennyire fontos szerepet kapnak?

H. M.: Minden szerep kapcsán az a döntő kérdés, hogy mélységében miről szól a történet, kik lesznek a kollégák, ki rendezi, milyen minőségű a forgatókönyv. Amikor elolvastam, azt éreztem, hogy basszus, én erről a témáról nem tudok semmit, de nagyon elkezdett érdekelni, mert nagyon jól volt megírva. 

M. L.: Önmagában a meztelenséggel nincs problémám, de persze ez a szerep így is komoly határátlépés volt nekem is. A munkában elég megengedő vagyok ezzel kapcsolatban, mert olyankor azt gondolom, hogy nem én vagyok meztelen, hanem a karakter, akit játszom. Ennek ellenére mondtam már nemet hasonló felkérésre, amikor azt éreztem, hogy egy lehetőség nem kínál annál többet számomra, mint hogy én lehetek a fehérneműs lány...

Egyébként már az egyetemen megértettem, hogy vannak helyzetek, amikor a meztelenség művészileg tényleg indokolttá válik. Egyszer egy vizsgánkra egy anya–lánya jelenetet próbáltunk, ahol egy durva árulás történik kettejük között, ráadásul egy nagyon intim helyzetben, fürdetés közben játszódott a jelenet. A tér közepére bevittünk egy kádat, amit sokáig csak kerülgettük, leültünk a szélére, végül úgy döntöttünk, hogy a hátbaszúrás része már benne történjen. Ehhez elengedhetetlen volt, hogy levetkőzzünk, de ez nemhogy elvitte volna a fókuszt, inkább egy újabb réteget adott a történetnek. Felszabadító volt, hogy ezt az élményt egy olyan biztonságos közegben élhettem át először, amit az osztálytársaim és az osztályfőnökeim jelentettek számomra.

Amikor elolvastam a Birodalom hat epizódját, azt éreztem, hogy nagyon ritkán találkozom olyan forgatókönyvvel, amelyben egy női karakterrel színészileg akkora íveket járhatok be, mint Monique történetével. Éppen ezért nem is kellett túl sokat gondolkodnom, hogy elvállaljam-e.

G. V. L.: Tőlem nagyon sokszor kérték korábban egy-egy munka kapcsán, hogy vetkőzzek le, de a személyes tapasztalataim, traumáim és a testemhez való viszonyom miatt teljesen elzárkóztam ettől. Itt viszont azt éreztem, hogy

annyira erős és magabiztos az az alteregó, akit magamra ölthetek, hogy ez talán nekem is segíthet mentálisan, ha hagyom, hogy átfolyjon a lelkemen.

R. B./WMN: Három nagyon különböző sorsú nőt láthatunk a sorozatban. Mik voltak a legkönnyebb kapcsolódási pontok, amikor megismertétek őket és a történetüket?

H. M.: Nekem tüzelőanyag volt, hogy semmiben nem hasonlítok a történetbeli Mayára, szinte minden helyzetben máshogy reagálnék, ez színészileg nagyon jó kihívás volt.

G. V. L.: Én pedig pont azt éltem meg, hogy mennyire hasonlít Vad Kati személyisége, habitusa az enyémhez. Sok mindenben hasonlóan gondolkodunk a világról, Kati pedig egy elképesztően okos és művelt nő, számomra meghatározó élmény volt a vele való találkozás.

H. M.: Nekem a forgatás alatt Mariann hívta fel a figyelmemet arra, hogy mennyire hasonlítunk Monique-kal abban, hogy mindketten száz százalékot akarunk kihozni mindenből. Teljesen más családi légkörből jövünk, máshogy kezeljük a problémáinkat, de amikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi az az egy mondat, amivel készülnöm kellene a szerepre, azt mondta, hogy mindig mindenben a lehető legjobb akart lenni, és ezt mindenkinek be akarta bizonyítani maga körül. Én is pontosan így működöm: semmilyen körülmény nem tántoríthat el attól, hogy a képességeimhez mérten a legtöbbet akarjam kihozni magamból.

R. B./WMN: Élő embert eljátszani csak annyiban lehet egyszerű, hogy van esélyetek találkozni vele, tanácsot kérni tőle, ahogy Luca is említette. Mik a nehézségei annak, hogy tudjátok: az is látni fogja az alakításotokat, akivel ezek a dolgok valóban, vagy legalábbis részben megtörténtek az életben?

H. M.: Ez egy nagyon nehéz helyzet. Nyilván az ő neveiket használjuk, őket személyesítjük meg, de valójában ezek nem száz százalékban ők, csak belőlük inspirálódott karakterek. Hiába van kiírva minden epizód elejére, hogy a cselekmény jelentős része fikció, én biztos nem adnám a nevemet ahhoz, hogy a saját életemből sorozatot készítsenek, és az csak annyiban fedje a valóságot, ahogyan a mi történetünk teszi. Teljesen megértem, ha valaki kiakad emiatt bizonyos jeleneteken, vagy pontosítást szeretne.

M. L.: Monique esetében elég sok az egyezés a valósággal, a bántalmazó családi hátteréről sok interjúban mesélt már. De így is sokszor át kellett beszélnem vele, hogy szerintem

miért fontos dramaturgiailag, hogy bizonyos helyzetek vagy karakterek sűrítve jelennek meg ahhoz képest, ahogy igazából történtek.

G. V. L.: Nagyon izgalmas, hogy a valóság hogyan tűnhet igaznak vagy hamisnak aszerint, hogy milyen perspektívából látunk rá. Nekem erről van egy erős személyes tapasztalatom az SZFE-n történt egyetemfoglalás kapcsán, ahol különböző dokumentumfilmesek dolgozták fel ugyanazt a 72 napot. A filmek sok szempontból elég más összképet mutattak attól függően, hogy melyikben kiket követett az adott stáb. Egyébként a Birodalom kapcsán is készül egy dokumentumfilm, amelyben a valódi szereplők fogják elmesélni a saját tapasztalataikat; az talán eggyel közelebb visz majd az ő kollektív megélésük feldolgozásához.

R. B./WMN: A Birodalom elsősorban Koviról és a három pornószínésznő életéről, hátteréről szól. A sorozat azt sugallja, hogy ez egy családias légkörű, egymást támogató közeg volt, éppen ezért több kritika is kifogásolta, hogy a pornóipar valódi működéséről vagy árnyoldalairól viszonylag keveset tudunk meg.

M. L.: Itthon ezt a témát még senki sem próbálta meg ilyen módon feldolgozni. Mi vagyunk az elsők, akik ehhez hozzányúltunk, emiatt nagyon nagy elvárások övezik az egész produkciót. Szerintem nem feladata egy sorozatnak, hogy bemutassa a teljes iparág működését; mi egy rövid időszak néhány szereplőjére koncentráltunk. Az viszont fontos, hogy a sorozatban bemutatott különböző sorsok kapcsán elkezdődhessen egy társadalmi párbeszéd a témáról. Például nagyon izgalmasnak tartom, hogy bizonyos nők életük egy pontján felvállalták, hogy ki akarták próbálni magukat ebben a szakmában, annak ellenére is, hogy a társadalom ritkán szimpatizál az ilyen döntésekkel. Aztán persze az őket kritizálók is sokszor fogyasztóivá válnak ezeknek a tartalmaknak, amitől igazán ellentmondásossá válik a helyzet.

G. V. L.: Én nagyon csípem Katiban, hogy rengetegszer hangsúlyozza:

attól, hogy őt nem érték traumák vagy abúzusok ebben a közegben, attól még mások megélései és történetei ugyanúgy érvényesek.

Nem mondhatom azt, hogy azért, mert nekem nem volt rossz tapasztalatom egy rendezővel, másoknak sem lehetett. Ehhez a gondolathoz egyébként nagyon erősen tudok kapcsolódni, hiszen ezek a kérdések a mi szakmánkban is folyamatosan jelen vannak.

R. B./WMN: Az elmúlt években valóban számos történet látott napvilágot a színházi és filmes szakmában, ahol vezetők visszaéltek a hatalmukkal. A ti egyetemi éveitekben robbant ki Marton László, Gothár Péter és Eszenyi Enikő ügye is, mondhatni ti már a Me Too-mozgalomban szocializálódtatok. Ez mennyiben határozta meg a ti pályára lépéseteket?

G. V. L.: Valószínűleg én egy szélsőségesebb álláspontot képviselek, mert nagyon hálás vagyok az egész Me Too-nak. Egy olyan társadalmi vita és információcsere kezdődött el, amely engem nagyon sok helyzetben megvédett. Furán hangozhat, de én szurkolok azoknak, akik a múltban elkövetett hibáik miatt még nem végezték el azt a szükséges belső munkát, amely által felelősségteljesebb, érzékenyebb és figyelmesebb vezetőkké válhatnak majd a jövőben. Lehet, hogy voltak kilengések a Me Too-val kapcsolatban, de hosszú távon csak nyerhetünk azzal, ha szembenézünk a közös traumáinkkal, és együtt állítunk fel közös etikai normákat. Szerencsére a saját generációmban már sok jó példát látok erre.

M. L.: A személyes érintettségem miatt ez egy nagyon bonyolult téma, nem is dolgoztam még fel teljesen.

Nekem Marton László az osztályfőnököm volt, akire nem tudok nem szeretettel gondolni. A mi osztályunknak borzasztóan nehéz volt testközelből végignézni ezt a széthullást.

Ettől persze még senkinek sem kérdőjelezem meg a megélését, de nagyon nehéz ebben úgy állást foglalni, hogy érzelmileg ennyire kötődsz valakihez, akit ilyen vádak érnek. 

Az egyetemen és a színházban nekem is volt részem komoly verbális bántalmazásban. Tudom, milyen az, amikor valaki darabokra töri az egódat, megkérdőjelezi a képességeidet, mindazt, amit magadról gondolsz. Éppen ezért én is nagyon örülök annak, hogy elindult egyfajta változás, és bátrabban húzzuk meg a határainkat. Nekem a David Doiasvilivel való közös munka mutatta meg, hogy egyáltalán nem kell kivenni a szenvedélyt az alkotásból ahhoz, hogy csodálatos előadás születhessen.

Színházat nem lehet kockás papíron, mindig csak hideg fejjel csinálni, de a személyeskedés semmilyen szinten nem férhet bele a közös munkába.

R. B./WMN: Ezekre az igényekre talán már elkezdett reagálni a filmszakma. A Birodalom forgatását például már több intimitáskoordinátor is segítette. Elmondjátok, hogy miben támogatták a munkátokat, és ez mennyiben nyújtott biztonságérzetet nektek?

H. M.: Én sok produkcióban dolgoztam már – például a Hunyadiban –, amelyben voltak intim jeleneteim, de ezeket nagyrészt szakmai segítség nélkül csináltam. Az intimitáskoordinátor szerepe ahhoz hasonlít, mint amikor egy akciófilm harci jeleneteit átbeszéljük és lepróbáljuk egy kaszkadőr segítségével anélkül, hogy valóban verekednénk.

Az intimitáskoordinátor is megmutatja, hogy az adott szexjelenet mitől lesz látványos, élethű és szép anélkül, hogy valójában egymáshoz érnénk, vagy bárki lelki sérülést szenvedne.

M. L.: Minden részletet előre lefektetünk, szerződésben rögzítjük, hogy kinek mi fér bele, illetve mi az, amit biztosan nem fog kamera előtt megtenni. Ha mégis adódna egy olyan kérés a produkció részéről, amely ezeken túlmutat, akkor az intimitáskoordinátornak az is a feladata, hogy képviselje a színészt ezekben a helyzetekben.

H. M.: Szerintem ezen a téren Magyarország még nagyon gyerekcipőben jár, egyelőre még csak ismerkedünk ezzel. Sok mindent viszünk magunkkal erről a forgatásról is azzal kapcsolatban, hogy mit lehetne jobban, pontosabban csinálni. Ez egy út, amelyet még ki kell taposni, mi pedig éppen most tapossuk.

R. B./WMN: Változott a saját testetekhez vagy a nőiségetekhez való viszonyotok ezeknek a szerepeknek köszönhetően?

G. V. L.: Rajtam nagyon sokat nyitott, főleg a Katival való megismerkedésem, és hogy kicsit elmerülhettem az életében. Elsősorban nem a szexualitásra gondolok, hanem arra, hogy az ő magabiztossága és szabadsága a saját önképemhez és a testemhez való viszonyomon alakított.

M. L.: Világéletemben problémám volt a testalkatommal. Nagyon sokáig nem tudtam elfogadni, hogy itt-ott kicsit gömbölyűbb vagyok, mint amit az elvárások vagy az én saját szépségideálom diktáltak. Hosszú folyamat volt eljutni odáig, hogy ma már tudom szeretni magamat. Monique egy nagyon sportos testalkatú nő, az ő megformálásához nekem is át kellett alakulnom. Fél éven át hetente többször reggel hatra jártam edzeni, számoltam a kalóriákat, a végére pedig tényleg úgy tudtam tükörbe nézni, hogy igazán büszke voltam magamra. Az viszont sajnos tarthatatlanná vált, hogy a forgatás után is csak zöld leveleken éljek, ezért a testem visszaalakult. Fontos igazodási pont volt azonban, hogy azt éreztem: ezt is meg tudtam csinálni.

H. M.: Sok minden történt, amit azóta is próbálok feldolgozni, és sokat tanultam magamról is. Azóta többször kerültem olyan döntéshelyzetbe, amelyben a forgatás előtt biztosan nem tudtam volna nemet mondani, vagy megvédeni magam, kikövetelni a nekem járó tiszteletet, törődést és figyelmet.

Határozottabbá váltam, még jobban tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet velem megcsinálni.

Rezek Bori