–

Tegnap délután robbant a hír, hogy Eszenyi Enikő bocsánatot kért, erre pedig bőven nem csak az a hetven ember várt már, akik vallomást tettek az egykori igazgatónő ellen. Ez a gesztus valahogy az egész országnak fontossá vált, talán beleértve még azokat is, akik továbbra is feltétel nélküli rajongói maradtak a színész-rendezőnek. 

A kommentek alapján sajnos még mindig sokan osztják azt a nézetet, hogy a tehetség együtt jár azzal a felhatalmazással is, hogy a művészet oltárán ők dönthetik el, hány ember váljon a szent cél áldozatává.

Valószínűleg ezért történhetett meg, hogy Eszenyi Enikő a szembenézés és az áldozatoktól való bocsánatkérés nélkül is rendezhetett az elmúlt években Szolnokon, Kecskeméten, Kolozsváron, a Prágai Nemzeti Színházban, a Szlovák Nemzeti Színházban és más színházakban is.

Mindeközben a kereskedelmi tévék producerei vérszagot érző cápaként csaptak le az Eszenyi-botrányra. Az ügy kirobbanása után mindössze négy hónappal már álarcos tigrisként ugrált az RTL képernyőjén, majd három évvel később a TV2 Dancing with the Stars című műsorában tett úgy egy fél ország, mintha Eszenyi Enikőnek kizárólag a jive-lépéseivel kellene még kicsit többet foglalkoznia.

És persze akadtak olyanok is, mint Ember Márk, Lengyel Tamás vagy Néder Panni, akik a továbblépéshez igenis megkövetelték volna a valós szembenézést és a bocsánatkérést. És bár még nem érkeztek meg az egykori áldozatok reakciói a tegnapi nyílt levélre – és őszintén azt gondolom, hogy az ő megéléseik és véleményük lesz a konkrét ügyben a legrelevánsabb, hiszen a bocsánatkérés mindig a sértettekről szól elsődlegesen –, néhány dolog mellett sajnos nem tudok elmenni.

Meglehet, hogy az elmúlt hetekben egyszer csak mégis a következmények országa lettünk, ahol a kulturális újságírásnak igenis komoly szerepe lehet akár egy színház évadtervében és a meghívott rendezők személyében is. Történt ugyanis, hogy pár nappal ezelőtt Kovács Bálint, a HVG újságírója szomorúan konstatálta, hogy a jövő évadban Eszenyi Enikő „szó nélkül”, azaz bocsánatkérés nélkül térhet vissza rendezőként az egyik kiemelt vidéki színházunkba, valamint a budapesti József Attila Színház is tárt karokkal fogadja majd.

És mielőtt bárki cancel culture-t kiáltana, érdemes belegondolni, hogy Eszenyi Enikőnek miért nem sikerült hat teljes év alatt egy percig sem komolyan vennie az egykori dolgozói panaszait. Senki nem várja, hogy Eszenyi mostantól soha sehol ne kapjon többé munkát színházon innen és túl.

Azt viszont sokan elvártuk tőle, hogy felelős vezetőként, emberek lelkével, emlékeivel, traumáival foglalkozó színházcsinálóként és a teljes bizalomra épülő, partnerséget megkívánó színésznőként hallja meg azokat a hangokat, akik általa sérültek, és vállaljon felelősséget a tetteiért. Ebben egyetlen pillanatig sem szerepelhet semmiféle feltételes mód, hiszen az áldozatok megélése és fájdalma nem elvitatható. Ez ugyanis a belépő szint ahhoz, hogy az érintettek elkezdhessenek gyógyulni, bízni és – ha a közösség úgy ítéli meg – reintegrálni az egykori elkövetőt.

Egészen elképesztő volt látni, hogy Kovács Bálint posztja után két nappal a debreceni Csokonai Nemzeti Színház igazgatója – ha előtte nem is, de utólag – a színészek és a munkatársak érzelmi biztonságát előtérbe helyezve felfüggesztette az Eszenyivel való közös munka lehetőségét. Ha csak addig nem történik valami váratlan…

És igen, ez a „ha csak” egy minden jóhiszeműségünket próbára tevő, megkerülhetetlen, fájdalmas és vörösen izzó red flag, amibe Eszenyi Enikő most úgy tűnik, jó erősen belekapaszkodott.

Tényleg nem akarok telhetetlennek tűnni. Tényleg szeretném azt hinni, hogy létezik valódi bocsánatkérés és változás, és van megbocsátás is.

De annyival megnyugtatóbb lenne azt gondolni, hogy Eszenyi Enikő hirtelen szembenézése a „szenvedélyes megnyilvánulásaival” nincs összefüggésben azzal, hogy majdnem hat és fél év alatt először esik el egy munkától. Tudod, Enikő, másokat ezalatt szépen csendben felemésztett mindaz, amit tettél velük. Külföldre költöztek, pályát módosítottak, vagy csak magukban keresték a hibát valamiért, amiről nem tehetnek. Igenis van lehetőség az újrakezdésre. De az nem szakmai és egzisztenciális érdekek mentén, hanem az őszinte megbánás útján tud csak elindulni.

 

Rezek Bori

A kiemelt kép forrása: Facebook/ Eszenyi Enikő hivatalos oldala, Fotó: Szkárossy Zsuzsa