–

Épp a sikertelen kézfertőtlenítő-vadászat után kaptatok haza csütörtök délután Berlinben, kizárólag arra a szent célra fókuszálva, hogy tartsam a másfél méteres távolságot az utcán lézengő emberektől. Molnár Áron üzenete a ház előtti sarkon ér el: „Kedves Művésztársaim, Pályatársak!” – olvasom. Biztos valami körlevél, talán egy petíció, bár érdekes tőle ez a megfogalmazás. Utána rögtön rájövök, hogy valószínűleg Eszenyi Enikő nyilatkozhatott. Türelmetlenül görgetem lefelé a hosszú SMS-t, majd kisvártatva szembesülök azzal, hogy visszavonja a pályázatát. Ledöbbenek, nem értem, ez igaz? Pár másodperc múlva apám küld át egy cikket, aztán az egyik televíziótól hívnak. Sokkos állapotban szédelgek be a lakásba.

Most hosszú órákkal később járunk, éjszakáig csöng a telefonom, tengernyi üzenetet váltok számomra kedves emberekkel és barátságos idegenekkel, és kizárólag ürességet érzek. Másfél hét leforgása alatt forgószél söpört keresztül a – min? Az életemen? A magyar színházi világon? Nem, ez annál sokkal szélesebb spektrum. 

Március 9-én, hétfő délelőtt jelent meg a 24.hu interjúja Fenyvesi Lilivel és velem, amelyben a Vígszínházban általunk tapasztalt toxikus légkörről nyilatkozunk. Gyorsan megnéztem, megosztottam a közösségi falamon, elindultam a színházi próbámra, aztán nem is nagyon foglalkoztam vele, hiszen már 2017-ben kiálltam a nyilvánosság elé saját élményeimmel. Nem gondoltam, hogy az akkorinál nagyobb visszhangja lesz. Este láttam, hogy a Vígszínház tizenöt egykori társulati tagja nyilatkozatot adott ki, amelyben kiállnak mellettünk, valamint közlik, hogy felmondásukhoz hozzájárult az igazgató által gyakorolt verbális erőszak és agresszív vezetői kommunikáció. Mély hála öntött el, és örültem a színre lépésnek, ezt egyáltalán nem vártam volna. Igazából semmit sem vártam, pusztán fontosnak, megkerülhetetlennek éreztem, hogy Lilivel együtt reagáljak Eszenyi másfél héttel korábbi interjújára, amelyben azt nyilatkozta, soha nem élt vissza a hatalmával, és mélyen elítéli az erőszak minden formáját. 

Az események ezután gyors egymásutánban követték egymást: naponta jelentek meg újabb riportok vagy közösségi posztok a Vígszínház egykori és jelenlegi színészeitől, az eredeti nyilatkozatot pedig azóta nagyjából ötven új ember írta alá. Közben jó páran – többek közt Eszenyi Enikő – színházpolitikai bosszúhadjáratnak, lincselésnek állították be az ügyet, amely számomra – ezzel ellentétben – pszichológiai szempontból teljesen logikus, egymásból kiinduló és egymásra épülő események láncolata volt. Amellett, hogy igaztalannak tartom a fentebbi nézőpontot, szomorú és megalázó, ha a fényre lépő emberek személyes történetei effajta konspiráció által devalválódnak. 

A kiállás bátorságot szül. Hatással vagyunk egymásra. Kiállni pedig nehéz, mert az érintettek számos sebet hordoznak, adott esetben szégyellik magukat. 

Mégis sok emberben merül fel a kérdés, hogy miért csak most történik mindez, a színházban elszenvedett megalázások áldozatai miért nem szólaltak fel korábban. Miért nem csatlakoztak már 2017 nyarán, mikor kiálltam a saját történetemmel, vagy akár két évvel azelőtt, amikor Harkányi Endre vállalta, hogy az igazgató miatt mondott fel a színházban. 

Lengyel Tamás a HVG-nek adott interjújában rendkívül pontosan és őszintén elemzi, mi okból bonyolult reflektálni, kilépni az ördögi körből, aztán a nyilvánosság elé állni. Emellett a szakszervezet működésképtelenségére is rávilágít. Gondolataihoz csatlakozva, azokat továbbszőve kikerülhetetlennek tartom a #metoo forradalmát: a hatalmi visszaélések elleni kiállás első körben ott született meg, az a pinceajtó pattant fel először. 

Hálás vagyok minden bátor embernek, aki nyílt sebeit a szégyen és a társadalom általános áldozathibáztató attitűdjének ellenére felvállalta. Nélkülük nívótlanabb lenne ma a közbeszéd, kevésbé reflektálnánk saját sérüléseinkre. 

Átértékelődött a fizikai abúzus fogalomrendszere, és úgy vélem, a mostani ügyek kapcsán léphetünk újabb szintet, hogy végre a verbális erőszakot is az azt megillető komolysággal kezeljük. 

Március 9. óta több sarkából fordult ki a világ. Ma a legtöbben önként vállalt karanténban töltjük napjainkat, Eszenyi Enikő pedig lemondott. Üres vagyok, sokkos, fáradt és szomorú. Órák óta gondolkodom, hogy a hosszúra nyúlt bevezető után mit emelhetnék ki e rendkívül sűrű másfél hét eseményeiből. Azt hiszem, először a láthatatlan emberekről szeretnék írni. A Vígszínház segítőkész, professzionális, csodálatos háttérdolgozóiról, akik nem hallathatják nyilvánosan a hangjukat. Akik javarészt minimálbérért dolgoznak hihetetlen odaadással és alázattal. Akiken szintén nagyot – sokszor a legnagyobbat – csattant az ostor, és akik nélkül nem működhetne ez a gigantikus gépezet. Kedves ti: szeretném, ha bekerülnétek a köztudatba – mint a színház nélkülözhetetlen munkatársai. Sajnálom, hogy mennyi fájdalmat cipeltek magatokkal a mai napig, és szeretném, ha tudnátok, hogy a csoportos kiállás értetek is szól.  

Azokról a láthatatlan emberekről is szeretnék pár szót szólni, akiktől annyi szívmelengető üzenetet kaptam – és bárkiről, aki hozzájuk hasonlóan erőt merített csoportosan elkövetett őszinteségünkből. Tömegek osztották meg személyes élményeiket és írták azt, hogy ezentúl jobban képviselik saját magukat. Hogy ezentúl nem tűrik el a hatalommal való visszaélést, legyen szó bármilyen munkahelyről, intézményről vagy emberi kapcsolatról. Mert a kiállás további bátorságot szül. És mert hatással vagyunk egymásra. 

A Vígszínház kapcsán kipattant anomáliának pont ez a lényege – a szélesebb spektrum, amelyről fentebb írtam. A közszereplők látványosabbak, hangjuk távolabbra ér, és úgy vélem, pont ezért kötelességük beleállni az ehhez hasonló helyzetekbe. 

Így válik a színház közüggyé, így emelkedik az egyéni történet társadalmi szintre. 

Számomra nem az a legfontosabb ebben az eseménysorozatban – pontosabban nem kizárólag –, hogy Eszenyi Enikő lemondott. Bár azt gondolom, amennyiben hiányzik belőle az önreflexió és a mély változtatás képessége, egészségesebb, hogy ha nem ő fogja vezetni a Vígszínházat. Az elmúlt másfél hétben megtapasztaltam, hogy van esély a kollektív gyógyulásra, és hogy a valódi összefogásnak igenis van eredménye. 

Az összefogás nem Enikő ellen, hanem magunkért történt meg. Létrejött egy elnyeshetetlen, valóban szolidáris háló. 

A Túl a Maszat-hegyen egyik régi táncosa azt írta nekem, sokáig neheztelt rám, mert úgy érezte, társaival együtt olyan erőknek van kiszolgáltatva, amelyeket képtelenek befolyásolni. A nyilatkozataim és az Enikőnek címzett videóüzenetem után jött rá, hogy noha azt hitte, ellentétes térfélen játszottunk, mi valóban egy, ám összefogásra képtelen csapat voltunk. Idéznék tőle: „Úgy gondolom, hogy ez a mi kelet-európai kishitűségünk és az önbecsülés hiányának a következménye. Ezek a hiányok pedig szembefordítanak olyanokat, akiknek egy oldalon kellene lenniük.” Mélyen egyetértek. Kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól. 

Hajnal van. Sokkos állapotban vagyok, mert olyan gyorsan zajlottak az események, az érzelmek pedig feltorlódtak. 

Üres vagyok, mert ez nem egy harc, amelyben győztünk. Az igazság utat követelt magának, és felszínre bukkant. És ez nem kizárólag örömünneppel jár, a megtisztulás később jön. A múlt újraélése, meggyászolása és elengedése számos ember életében hosszabb folyamat lesz. Mindenkinek van személyes története, hiszen akár az elnyomás áldozataként, akár tanújaként szerepeltek, a történet valamilyen módon sajáttá válik. 

Szomorú vagyok, és nem pusztán a napvilágot látott beszámolók okán, amelyek mélyen megviseltek. Nem is a saját sebeim miatt, amelyeknek egyébként nagy része begyógyult, miután először felvállaltam őket nyíltan. És nem is csak amiatt, hogy este telefonáltam egykori nagyon kedves rendezőasszisztensemmel, aki egyébként szintén nyilvánosságra hozta ma a saját történetét. Azt mesélte, több kilót fogyott, mire le merte írni, rettenetes állapotba került az élmények újraélésétől. 

„Basszus, Panni, én most jöttem rá, mikor végre én is megtettem, hogy mi mind bántalmazottak vagyunk.” Itt kicsit elsírtam magam. 

De igazából Enikő miatt vagyok szomorú. Most, hogy bizonyos szempontból véget ért a történet – bár ki tudja, kinek mennyi idő lesz érzelmileg feldolgozni –, ücsörgök a magánkaranténban sokkos állapotban, és bevillan 2009 nyara. Mezítláb ugrálok az utcán, miután váratlanul felhív telefonon, és lelkesen ledarálja, hogy arra gondolt, rendezzem meg a Túl a Maszat-hegyent jövő évben diplomamunkaként, de már adja is Presser Gábort, aki épp itt ül mellette. Szóhoz sem jutok. Komolyan? Én? Aztán eszembe jut, ahogy felkarolt fél évvel korábban. Hogy mennyire bízott bennem és figyelt arra, hogy színházi gyakorlattal nem rendelkező egyetemistaként minél többet tanuljak, és remek lehetőségeket kapjak. Szomorú vagyok, hogy milyen fájdalmas irányba kanyarodott a történetünk. Szomorú vagyok, hogy számos emberhez hasonlóan nagy reményekkel, nyílt szívvel vágtam bele a vígszínházi jövőmbe, és maradandó sérülésekkel távoztam onnan. 

Az az érdekes – és talán a gyógyulási folyamat újabb szintje –, hogy mindemellett hálát is érzek közös múltunk első, pozitív szakasza miatt. Egy terapeuta mondta nekem (más élmény kapcsán), hogy akkor lépem meg az elfogadást, ha az egymásnak ellentmondó érzelmeimet integrálni tudom, hiszen a kezdeti haragnak, a későbbi szomorúságnak és az azzal váltakozó szeretetnek is helye van.  Nem muszáj az egyiket választanom, sőt. A kettő egyszerre is lehet legitim. 

Eszenyi Enikő meghozott egy felelős vezetői döntést, és lemondott a színház vezetéséről. A sokkolóan magas számú, súlyos eseményeket feltáró nyilatkozatokra nem reagált érdemben. Volt és jelenlegi munkatársaitól nem kért bocsánatot. 

Ezt saját maga és a többiek miatt is sajnálom, hiszen biztos vagyok benne, hogy hozzájárulna a gyógyulási folyamat felgyorsításához – mindkét oldalt tekintve. Tudom, hogyha képes lenne rá, akkor megtenné. És bízom abban, hogy ez még megtörténhet – bár nehéz lenne, de felszabadító. 

Szeretném, ha azt vinnénk tovább ebből a történetből, hogy a hatalommal való visszaélés fogalomrendszerét alapjaiban szükséges újraértelmezni. Új definíciókat kell találnunk, hogy az elnyomó, másokat megalázó attitűd ne maradjon következmények nélkül, és hogy létrejöhessenek a jövőben partnerségen, kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyok. Külön köszönöm Fenyvesi Lili hősiességét, aki egykori rendezőasszisztensként, a közönség számára láthatatlan kisemberként sokaknak megmutatta, hogy az egyéni felelősségvállaláshoz hozzátartozik az önmagunkért való kiállás. És köszönöm minden egyes bátor, őszinte színésznek és a többi dolgozónak, hogy nevüket felvállalva – amelyeket csak azért nem említek egyenként, mert hosszú lenne felsorolni – szintén színre léptek. Köszönöm nektek, hogy vállaltátok a nyilvánosságot és erőt adtok számos embernek, akik a jövőben remélhetőleg elszántabbak lesznek és megnövekedett önbecsüléssel tudják képviselni magukat. 

Ez az összefogás számomra azt képviseli, amit a legjobban imádok a színházcsinálásban. A mi interjúnk nélkül talán nem álltak volna ki a színészek, nélkülük viszont nem lett volna elég erős a hangunk. A közös hang korrekt megjelenítéséhez hozzájárult az a számos, remek újságíró, akik szenzációhajhászás helyett mélyinterjúkat készítettek és keresték az igazságot, próbáltak párbeszédet generálni. Egyikünk sem lett volna elég a többiek nélkül. És bízom benne, hogy a teljes képhez elengedhetetlen közönség – ahogyan egy fontos, személyes és társadalmi kérdéseket feszegető előadás után – nem ugyanúgy áll fel a székéből, ahogyan leült oda. 

Néder Panni

Kiemelt kép forrása:  Szakonyi Noémi / Marie Claire,  Youtube