Amikor az örök alkalmazkodó anya lesz, és rájön, mit ad tovább a gyerekének

–

Neki nehezebb elindulni, tehát én megyek. Neki gyereke van, tehát én alkalmazkodom. Én utazom hozzá. Én egyszerűbben megoldok mindent, nekem nem gond, majd én. Én tolom el az időpontot, én változtatom meg a döntésem, én kérek mást és máshogyan. Majd én. Majd én. És újra én.

Ezek a gondolatkezdemények minden „people pleaser” típusú embernek ismerősek lehetnek. Azaz minden olyan embernek, aki gyakran figyelmen kívül hagyja a saját szükségleteit azért, hogy másnak jobb és könnyebb legyen;

nehezen lazít, és sokszor bocsánatot kér olyan dolgokért, amelyekről nem is tehet — bár ő meg van győződve róla, hogy nagyon is, és még emészti is magát jó ideig.

De mi történik akkor, ha a kényszeresen konfliktuskerülő, mindenkinek jót akaró, szeretetfüggősége és kapcsolódási kényszerűsége miatt sokszor „alámenő”, mindenkit kiszolgáló egyén szülő lesz? Mit kezdjek én anyaként azzal, hogy egész eddigi életemet meghatározta a „people pleaser”-ség, de a gyerekemnek már nem ezt a mintát szeretném továbbadni?

People pleaser, ha anya lesz

Normális esetben ebben a bekezdésben jönne az a rész, hogy megvan a válasz a fenti kérdésre: megvilágosodtam, elengedtem, friss anyaként már csodásan nemet mondok és határt szabok, az önismereti utam egy bizonyos szakasza véget ért. De nincs így. Nem is lehet, mert ha 30 évig a „people pleaser”-ség alapján határoztad meg magad és a (legfőképpen baráti) kapcsolataidat, akkor egy merőben új és borzasztóan hullámzó élethelyzet nem képes egyik pillanatról a másikra felülírni az eddigi működésed. De átalakításra és még mélyebb önreflexióra igenis késztet.

Amikor idén nyáron megszületett a kisfiam, azt gondoltam, hogy ha eddig nem sikerült jól nemet mondanom; ha eddig nem sikerült kezelnem magamban a bűntudatot és a félelmet, hogy szerethető vagyok-e akkor is, ha nem szolgálom ki mindenki igényét (a családom és a barátaim esetében is, függetlenül attól, hogy ők amúgy ezt elvárják tőlem vagy sem); ha eddig nem hittem el, hogy elfogadható vagyok akkor is, ha nem vagyok ott mindenhol és nem mondok mindenre igent; ha eddig nem mertem abba belegondolni, hogy olykor én is kérhetem a hozzám való igazodást – nos, akkor majd most.

Hiszen a kisbabás léttel szemben mindenki megértő, mindenki tudja, hogy nem teljesen rajtam állnak a dolgok, nem (csak) az én időbeosztásom számít, és mostantól nem kizárólag az én igényeim szerint alakíthatom az életemet.

Nos voltak, akikről már a kezdetekkor kiderült, hogy nem tudnak, nem akarnak, nem képesek minimálisan sem alkalmazkodni a megváltozott élethelyzetemhez. Amúgy az első három hónapban egész jól ment a nemet mondás és a kompromisszumos megoldások keresése részemről, illetve a közelemben lévők részéről is. Jól viseltem, kezeltem a programok és bizonyos emberek elengedését, bár az a kényszerű gondolat nem engedett el, hogy hát tulajdonképpen én vagyok a „ludas”, mert más életszakaszba léptem.

Éppen ezért olykor-olykor felmerült bennem, hogy szabad-e ezt nekem. De aztán rájöttem: hogyne szabadna, hiszen gyerekem van.

Az persze más kérdés, hogy a saját határaink és igényeink képviselete, tiszteletben tartása és tartatása kisbaba vagy más külső „indok” nélkül is alapvető fontosságú. Ám én még nem léptem annyit magam felé, hogy a magam számára is evidenssé tegyem ezt a tézist: nekem még kellettek – kellenek – a kibúvók, jelen esetben a kisbabánk.

Eltelt életem legnehezebb nyara

Beköszöntött az ősz, végre ki és el mertem szabadulni hordozókendőben cipelt kisbabámmal a lakásból és a környékünkről. Újra tömegközlekedtem, átszálltam egyik troliról a másikra, metróra, kocsival is egyre merészebben mentem vele ide-oda. Életemben először igazán büszke voltam magamra, mert úgy éreztem, sikerül megvalósítanom az anyaságom legfontosabb célkitűzését: a régi énem kössön úgy kompromisszumot az új életemmel, hogy jusson a babának, de maradjon nekem is. És fordítva.

Ám ebbéli vagányságom teljében egyszer csak azon kaptam magam, hogy a „people pleaser” újra előtérbe került. Egyszer csak azt vettem észre, hogy én ajánlkozom már megint mindenkinek a kis ingerbíró Buddha-babámmal: hogy én megyek, én kocsizom, én gondolkodom az alvásidőkben, én viszek háti hordozót. Már megint én igazodom önként és dalolva – és most már ehhez asszisztáltatom a kisbabámat is.

És miért? Mert mindig találok indokot, amiért a másiknak nehezebb velem időt töltenie, velem találkoznia, a megváltozott élethelyzetemben is, vagy annak ellenére velem maradnia. Mert sokat dolgozik. Mert három gyereke van, nem egy. Mert ő nem mer kocsiba ülni a babájával. Mert az ő babája két hónappal fiatalabb. Mert ő home office-ból nem hagyhatja el a gépét. Mert én lakom messzebb.

És én ugrom, és ugrasztom a kisbabámat, hiszen nekem is fontosak és feltöltő jellegűek ezek a találkozások, a programok, szeretek beszélgetni. Ezt mondom magamnak belül minden ilyen alkalomnál, de közben belül dühös vagyok, hogy már megint ilyen helyzetekbe kormányoztam magam, olykor anélkül, hogy bárki ezt elvárta volna tőlem.  

Hajdani életemből ugyan szeretnék csipetkéket visszakapni a találkozókkal, beszélgetésekkel, kapcsolódásokkal – de a people pleaser-ségből nem. 

A felismerés félsiker, de hogy mikor lesz ebből magamévá tett minta, amit bátran követhet a gyerekünk…?

Az, hogy én mindenre igent mondok még most is, nem a másik felelőssége, hiszen azt az úgynevezett másikat én ringattam abba a kényelmes hitbe, hogy én bármikor ugrom, sőt, most már ugrunk. De én nem szeretném ezt a mintát átadni a kisfiamnak, aki most már mászva egyre többet fedez fel a világból, és egyre inkább utánoz minket. 

A felismerés félsiker, mondják, de hogy mikor lesz ebből magamévá tett viselkedés? Nem tudom. Csak azt, hogy két ember esetében szeretném értelmes keretek között a „people pleaser"-ség egy részét megtartani hajdani életemből: ezek vagyunk én és a kisfiam.

WMN szerkesztőség