„Hát én tényleg ennyire hülye vagyok? Kinek akarok megfelelni?”

–

Több időszak volt már az életemben, amikor futottam, de inkább néha-néha, kiegészítésként nyúltam ehhez a sporthoz, teljesen random módon, rendszeresség nélkül. Viszont hosszú évek teltek el anélkül, hogy igazából nekiindultam volna. Azt tudtam, hogy szeretem.

Tapasztalatom szerint egyébként a futás az, amellyel kapcsolatban ritka az átmenet: vagy szereted, vagy gyűlölöd, és más sport után nézel.

Legalábbis a nem reprezentatív közvélemény-kutatásom ezt sugallta.

Igényem mindig volt valami mozgásra, amióta az eszemet tudom. Az öt és fél év alatt megérkező három gyerekem mellett azonban főként a szobatorna fért bele az időből, kedvből, logisztikából ‒ ha az belefért egyáltalán. Aztán tavaly télen, amikor már a legkisebb is a háromhoz közeledett, elképesztő módon elkezdtem vágyni a szabadba.

Tényleg ez volt a fő hívószó: szó szerint kicsit kifutni a világból, és teljes csendben hallgatni az agyamban zajló monológot.

Erre azért nem sok lehetőség volt az elmúlt évek kisgyerekes hétköznapjai, na meg karanténjai közepette, és most tényleg valami olyan belső erő mozgatott kifele, amely mögött érezhetően nemcsak a mozgásigényem állt, hanem szó szerint a mentális menekülés is.

Túl az Óperenciás Dunán

Mint azt megfogalmaztam magamnak az utóbbi egy évben, a futásban éppen azt szeretem nagyon, hogy magára a mozgásra nem kell figyelnem – mint egy torna közben, amit követek –, csak csinálom, így a szellemi kikapcsolódás olyan mértékét élhetem meg, ami elképesztően feltöltő. Akkoriban nem volt könnyű helyet találni a napban a sportnak, mivel a férjem fél hatkor indult minden reggel, délután sötét volt, mire hazajött, én pedig extra félős vagyok, és egy gyerek fixen volt még itthon napközben. Végül mégis szépen megszerveztük, hiszen amire szeretnél időt szánni, arra szorítasz valahogy, én pedig nagyon szerettem volna.

A település végén élünk, két percre tőlünk ott a gyönyörű határ, a legelők, a mezők. De mivel a kóbor kutyáktól kezdve tényleg mindentől megijedek, úgy döntöttem: a város felé futok. Nem is sejtettem, mekkora flow-t ad majd ez a döntés. Nagyon szép hely a kisvárosunk, Dunaföldvár. Egy híd köti össze a Duna két partját, a domboldalból kiemelkedik a vár, és a hívogató macskaköves utcák, a túlsó félre jutva pedig elfuthatsz a Kis-Dunáig: egyszerre vagy a civilizációban és a természetben. Otthonról indultam a kapunk elől (a legjobb módszer időtakarékosság szempontjából), át a városon, el a hídig, át a hídon, később még messzebbre, majd vissza.

A testem mozgott, a tüdőm dolgozott, az izmaim feszültek, miközben az agyam azt érezte: kiszabadult, és igazi eksztázisban, rácsodálkozva szemlélheti a világot. Nem volt kérdés, hogy újra és újra elindulok, annyira szükségem volt erre az élményre minden alkalommal.

Jött a feketeleves!

Nem terveztem mérni az időt, mert minek, a kilométer azonban érdekelt. Nyilván ott a telefon a zsebben, elég egyszerű kivitelezni. Az első hetekben csak simán büszke voltam magamra, hogy az öt-hat kilométer azonnal megy, sőt mi több, jólesik. Aztán elkezdte birizgálni az agyamat a perc, meg a kilométer/perc, és néha már magamra pirítottam, ha épp aznap lassabb napom volt. Egy alkalommal olyan lendülettel vágtam neki a szokásos távnak, hogy indulás közben eldöntöttem: ma meglesz a tíz kilométer. Végigcsináltam, a flow megvolt, a jólesés mellett az utolsó kilométereken azért már beköszönt a szenvedés is, de még kedvelhető módon. Nem tántorított el, az időmmel meg igazán elégedett voltam. 

Na és akkor jött a feketeleves! Több hónapja űztem már az új hobbit, amikor egy szép napsütéses napon valamiért elkevertem a szokásos appot, hát letöltöttem gyorsan egy másikat. Már útközben éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a jól bevált útvonalamon haladtam, de kevesebb volt a kilométerszám, mint a szokásos. Sebaj, biztattam magam, egy kis eltérés nem a világ, megyek tovább. Persze piszkált a dolog, főleg, amikor célba értem, és a tíz kilométeres táv alig volt kilenc.

Tudom, ezt olvasva elég banális problémának tűnik, de akkor teljesen leforrázott, hogy nem arra vagyok képes, amit két-három hónapja gondolok. Hogy történhetett ez? A szeretett futásom cserben hagyott? Vagy inkább én magamat? Nem is tudok tízet futni?

A maximalizmusom sokszor hasznos, de hajlamos vagyok néha teljesen feleslegesen elővenni, és indokolatlan szorongást okozni magamnak. Ez történt most is, az önbizalmam pedig azonnal köddé vált. Legszívesebben világgá rúgtam volna a futócipőt.

Többet ésszel, mint erővel

Miután túlestem az első sokkon, felhívtam egy barátomat, aki futó – maraton, félmaraton, triatlonversenyek, minden ott van már a zsebében –, hogy elsírjam a bánatom. Ő még aznap ott termett a kapunk előtt, és az extrapontos, hiperszuper okosórájával lemérte a valódi távot: gondolom, sejtitek, ez nem az a hepiend, amikor kiderül, hogy az első appnak volt igaza. Nyilván a másodiknak. Miután szembesített a valósággal, azért megkérdezte: egyébként mi a bajom? Attól, hogy kevesebb a kilométer és más az idő, nincs bent a lábamba a lefutott táv? Elment világgá? Köddé vált az is? Ettől most akkor nem is szerzett örömet végigfutni annyiszor?

Tudjátok ti is, hogy mi a válasz: dehogynem.

Hát én tényleg ennyire hülye vagyok? Kinek akarok megfelelni? Miért versenyzem magammal, vagy a stopperrel megint?

Semmi gond, ha valaki ezt csinálja, minden tiszteletem az övé, de a futásban nekem éppen ennek a hiánya adta az igazi felszabadulást. Jó maximalistának lenni a munkádban, az életedben, a vágyaidban egy bizonyos határig, de egyrészt ész nélkül felesleges, másrészt olyan felszabadító egyszer-egyszer kiszakítani egy területet az életedből, aminél elengeded az egész megfelelést a nagy kék univerzumba, majd fogod magad, és csak beledőlsz a flow-ba. Vagy épp belefutsz. Ahogy jólesik. 

És boldogan futott, míg el nem fáradt…

Képzeljétek, ennek a mesének az egyszeri lányról, aki belegabalyodott a saját korlátaiba, az lett a vége, hogy gyorsan és hatékonyan ki is szabadította magát belőle. Lazán és magabiztosan (tőle szokatlan módon) leporolta a felesleges elvárásait a futóruháról, és elindult a végtelenbe. Persze, mindig tudom, mennyit mentem, hány perc alatt, mert a számokat képtelen vagyok nem megnézni. De már minden út végén megdicsérem magam. Ha aznap lassabb vagyok, azt mondom: sebaj, ma hosszabb ideig sportoltam. Ha a következő alkalommal gyorsabb leszek, odasúgom magamnak: csak így tovább.

Azóta lefutottam az igazi tíz kilométert is néhányszor. Csakis azért, mert akartam, mert jólesett. De a futásban már nem szabok célokat, csak csinálom. Az első lépés elárulja, milyen napom van. A többi meg jön magától. Mindenesetre test és lélek biztosan egy ritmusba ér azon a heti két-három napon, amikor fogom magam, és elfutok világgá.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Széles-Horváth Anna