„Az onkológia hihetetlenül komplex rendszer, csak nagy alázattal lehet közelíteni hozzá”

–

Kurucz Adrienn/WMN: Sokan nem kutatóként ismernek téged, hanem Virágvarázslóként, akit a Facebookon rengeteg ember követ. Ha jól tudom, a szüleid révén már kicsi korodban erős kapcsolatod alakult ki a természettel.

Menyhárt Otília: A gyerekkorom nagy részét Vámosfaluban töltöttem a nagyszüleimnél. Hatalmas, két-három ezer négyzetméternyi területet műveltek. Természetes volt, hogy minket, gyerekeket is befogtak. Ezek az élmények nagyon mélyen belém égtek. Még ma is emlékszem, milyen illata volt a nagymamám tearózsájának.

 A szüleim is kertészkedtek egyébként másodállásban: a megtermelt zöldséget piacra vitték, és abból építkeztek, nem hitelből. Virágot is termesztettek. Például inkaliliomot.

Anyukám imádott virágot kötni, ikebanákat is készített. A legkorábbi gyerekkori emlékeim közé tartozik, ahogy a lakás ablakpárkányát elborítják a vattapamacsos csíráztatók, és kibújnak a magok. Apukám üvegházat épített, palántákat neveltek.

A kereszt­szüleim mindketten kertészmérnökök voltak, a nagypapám testvéreinek mintagazdasága volt. Tulajdonképpen mindenki kertész körülöttem.

K. A./WMN: Hogyan jutottál el a kerttől a zebrapintyekig?

M. O.: Már egészen kicsi koromban azt mondtam, kutató leszek, bár fogalmam sem volt, mit jelent a szó. Olyan akartam lenni, mint Gerard Durrell vagy David Attenborough. Biztos voltam benne, hogy állatokkal fogok foglalkozni.

Zoológusként végeztem az Állatorvostudományi Egyetemen, és a diplomamunkámat a függőcinege énekének párválasztásban betöltött szerepéről írtam. Akkor kezdtem igazán „madarazni”.

Közben jött egy lehetőség, hogy Amerikában megtanulhatom a madárhangelemző programok használatát. Annyira jól sikerült az első utam – és annyira nagylelkű volt az ottani témavezető –, hogy felajánlotta: ha meg tudom ugrani a felvételit, felvesznek PhD-hallgatónak. Sikerült, úgyhogy kiköltöztünk a férjemmel. Az első év után született meg a lányunk, Vicus, aki hatalmas inspirációt is jelentett. Figyeltem, milyen fontosak a szociális interakciók a kisgyerek beszédfejlődésében – és elgondolkodtam, vajon létezik-e valami hasonló jelenség a madarak énektanulásánál. Ez lett a doktori disszertációm témája.

K. A./WMN: És találtál párhuzamot?

M. O.: Igen, sok a hasonlóság! A zebra­pintyeket kezdtem tanulmányozni, videóra vettük az életüket, és képkockáról képkockára elemeztük a szociális interakciókat a fiókák, az anyjuk és a testvéreik között. Sikerült kimutatnunk, hogy amikor egy fióka elkezd énekelni, tulajdonképpen „gagyog”: összevissza próbálkozik, mint a kisbaba a maga hangjaival. A visszajelzések hatására aztán elkezd formálódni az éneke. Korábban azt hitték, ez teljesen ösztönös, „beépített program”. Ma már tudjuk: a szociális visszacsatolások kulcsszerepet játszanak.

K. A./WMN: Olyan szenvedéllyel beszélsz a madarakról! Miért nyergeltél át egy egészen más területre: az onkológiára?

M. O.: Az élet hozta így. Németországban volt egy posztdoktori lehetőségem, és amikor lejárt a szerződés, egy volt kolléganőm jelezte, munkatársat keresnek egy magyar kutatócsoportba. Elmentem az interjúra, és nagyon szimpatikus volt a csoport és a vezetője, Győrffy Balázs is. Közben a férjemmel 2014-ben úgy döntöttünk: két kisgyerekkel kilenc évnyi világjárás után hazajövünk. Egyrészt a gyerekek miatt, másrészt azért, mert elvesztettem az édesanyámat, az emlőrák vitte el. A kisebbik lányom hathetes volt akkor. Még láthatta őt anyukám, és ez óriási erőt adott neki.

K. A./WMN: A szakterületváltásban szerepet játszott az ő daganatos betegsége?

M. O.: Nem, de ma már úgy gondolom: nincsenek véletlenek. A leendő főnökömnek, emlékszem, azt mondtam: „van kutatási tapasztalatom, értek a statisztikához, de az onkológiához nem”. Azt válaszolta: „Majd megtanulod.” Nos, azóta is tanulom. Az onkológia hihetetlenül komplex rendszer, amihez máshogy nem lehet közelíteni, csak folyamatos tanulással és nagy alázattal.

K. A./WMN: A kezdetektől fogva bioinformatikával foglalkoztál?

M. O.: Maradjunk annyiban, hogy az elején még inkább pipettáztam. Két-három évig végeztem a kísérleteket a laborban, azt sem tudtam, mi az a bioinformatika. Aztán lassan-lassan egyre több szeletét kezdtem látni ennek a kutatási területnek, és nagyon megszerettem.

K. A./WMN: Mi mindennel foglalkoztál az elmúlt években?

M. O.: A daganattípusok szempontjából nagyon sokrétű a munkám. Ha valaki ránéz a publikációs listámra, azt látja, hogy emlőtumor, tüdőkarcinóma, vastagbélrák, májrák – elég színes a paletta. A kutatócsoportunk elsődleges célja különféle integrált adatbázisok létrehozása. Ez azt jelenti, hogy mások által publikált adatokat – génexpressziós profilokat, mutációs adatokat stb. – összegyűjtünk, összefésülünk és hozzáférhetővé teszünk. Ezek alapján tudunk viszonylag robusztus elméleti kutatásokat végezni. Miközben egy gyakorlati vizsgálatban megnézik például 20 beteg mutációját és expressziós mintázatát, mi akár 2000 ilyen kutatás adatait is össze tudjuk gyűjteni.

Volt például egy kutatásunk HER2-pozitív emlőtumoros betegekkel kapcsolatban. A trastuzumab egy célzott terápia, a 2000-es évek eleje óta használják, és sok betegnél jelentősen növeli a túlélést. De nagyon sok betegnél kialakul rá a rezisztencia – a daganat „megtanulja”, hogyan kerülje ki a gyógyszer hatását.

Mi azt néztük meg nagy adatbázisokon, hogy a rezisztens betegekben mely gének expresszálódnak túl, milyen mintázat jellemző rájuk. És ki tudtuk mutatni, hogy ha bizonyos géneket elnémítunk, akkor visszatér a gyógyszerérzékenység.

K. A./WMN: Ez már laikus fülemnek szinte futurisztikusan hangzik. Mennyire mindennapi valóság egy rákbeteg számára, hogy ilyen szinten „rá szabják” a kezelést?

M. O.: Leginkább a klinikai vizsgálatok résztvevői juthatnak ilyen szintű, személyre szabott terápiákhoz. Az általános orvosi gyakorlatba ezek a módszerek még nem nagyon épültek be. Ennek több oka van: egyrészt még mindig nagyon drágák ezek a vizsgálatok, másrészt nincs rájuk az egészségügyben kapacitás, már így is tudjuk, mennyire túlterhelt a rendszer.

Amit mi a kutatásainkban találunk, optimista forgatókönyv szerint is nagyjából tíz év múlva kerülhet be a klinikai köztudatba.

K. A./WMN: Nyugaton jobban elérhetők ezek a személyre szabott, modern terápiák?

M. O.: Nagyjából nyugati léptékben tudjuk követni a változásokat, ha az amerikai ajánlásokban módosul egy protokoll, azt rendszerint átveszik Európában. A gond inkább az, hogy ezek a legújabb, nagyon finoman célzott módszerek még sehol sincsenek igazán benne a napi klinikai gyakorlatban.

K. A./WMN: Nemrég olvashattuk a hírt, hogy magyar kutatók egerekben szinte eltüntettek bizonyos daganatokat egy új terápiával. A sajtó világszenzációnak nevezte. Hogy láttod: ez lenne az áttörés?

M. O.: Nagyon ígéretes a kutatás, de fontos látni: még csak az egereknél tartunk. Először el kell indulnia egy fázis I-es klinikai vizsgálatnak, amelynek során általában egészséges önkénteseken nézik meg a gyógyszer hatását, biztonságosságát. A fázis II-ben már egy kisebb betegcsoporton – mondjuk 80–100 emberen – vizsgálják, hogyan hat a szer a tumorra, hogyan viselkedik a szervezetben. Aztán jön a fázis III, nagyobb csoporttal. Mindez évek kérdése, és rengeteg pénz kell hozzá. Nagyon függ attól is, milyen szponzorokat találnak, és milyen gyorsan tudják végigvinni a vizsgálatokat. Azt is fontos tudni, hogy az egér fiziológiája, bár emlős, sok szempontból nagyon különbözik az emberétől: gyorsabb az anyagcseréje, más az emésztőrendszere, máshogy bomlanak le benne bizonyos molekulák. Számos ígéretes szer elbukik sajnos, amikor embereken tesztelik. Nem tudjuk tehát megjósolni a kutatás kimenetelét – csak remélni tudjuk, hogy jó az irány.

K. A./WMN: Milyen irányok vagy friss eredmények vannak most az onkológiai kutatásokban, amelyek téged felvillanyoznak?

M. O.: Több ilyen terület is van. Az egyik a szívem csücske: az egysejtes tumorvizsgálatok. Korábban, ha például a génexpresszióra voltak kíváncsiak – vagyis arra, hogy mely gének mennyire „aktívak” –, akkor a tumor egy darabját ledarálták, és az így kapott masszát vizsgálták. Csakhogy ebben benne volt minden sejttípus: tumorsejtek, immunsejtek, kötőszöveti sejtek. Nem tudtuk pontosan, mit látunk: olyan volt, mintha egy egész kórust hallgatnánk, de nem tudnánk megmondani, melyik szólam mit énekel. 

Az egysejtes szekvenálás ezzel szemben a tumort először szétszedi egyes sejtekre. Megjelöljük, hogy melyik sejt milyen típusú (tumorsejt, immunsejt, stb.), majd egyenként megnézzük, milyen génváltozások, milyen aktivitási mintázatok jellemzik őket.

Ha ezeket a sejteket külön-külön vizsgáljuk, hirtelen részletgazdag térképünk lesz arról, mi zajlik a tumorban: hogyan változnak az immunsejtek, mit csinálnak a tumorsejtek, hogyan segítik őket a körülöttük lévő fibroblasztok, mi történik az extracelluláris térben. Sokkal finomabban lehet célpontokat keresni, és jobban megérthetjük, miért működik vagy miért nem működik egy-egy terápia.

Számomra ez elképesztően izgalmas: olyan, mintha végre nem csak kívülről néznénk a várost, hanem be is léphetnénk az utcákra, sőt, a házakba, és látnánk, ki mit csinál odabent. Én ettől a technológiától óriási tudásbővülést várok.

K. A./WMN: Szerinted a rettegett kemoterápia teljesen el fog tűnni?

M. O.: Én nem vagyok klinikus, tehát nem látok bele a terápiás döntések napi gyakorlatába, de nem hiszem, hogy a kemoterápia a közeljövőben eltűnne. Ennek az az oka, hogy nagyon sok esetben nincs a tumorban olyan célzottan támadható genetikai eltérés, amit „finomhangolt” gyógyszerrel lehetne kezelni. A kemoterápia szélesebb körben hat, és sok esetben életet ment – még ha nem is teljesen értjük még ma sem minden részletét a hatásmechanizmusának.

Hiába tudjuk például, hogy DNS-károsodást okoz és így pusztítja el a tumorsejteket, a biológiai háttér ennél sokkal bonyolultabb.

A célzott terápiák tényleg nagyon ígéretesek, de a hatásuk sokszor csak 6–8–10 hónapig tart, utána a tumor „kitanulja” a gyógyszert, növekedni kezd, és elveszti az érzékenységét.

Ha szerencséje van a betegnek, van a tumorában egy másik célpont is, és akkor még egy körrel meghosszabbítható az élet. De hosszú távú túlélést ma még nagyon kevés célzott terápia képes biztosítani. Ráadásul ezek a szerek brutálisan drágák is.

K. A./WMN: Ugyanakkor hallani olyan betegekről, akik célzott terápiával hosszú évekig tünetmentesen élnek.

M. O.: Igen, ez mindig reményt ad, és szerencsére egyre több ilyen példát látunk.

K. A./WMN: Mi a helyzet az immunterápiával?

M. O.: Az immunterápia külön kategória, és most ez az egyik legfontosabb kutatási irány, a gyógyszercégek is erre koncentrálnak a leginkább. Lényege, hogy a tumor képes „leblokkolni” az immunrendszerünk ölő T-sejtjeit, amelyek feladata az lenne, hogy elpusztítsák a daganatsejteket. Az immunterápiás gyógyszerek ezt a blokkolást szüntetik meg. Így a T-sejtek újra működésbe lépnek, és elindul egy valódi immunválasz: a szervezet saját sejtjei kezdenek harcolni a tumor ellen.

A probléma az, hogy nem mindenkinél hat – a páciensek körülbelül 20–30 százalékánál működik igazán jól. De, akinél hat, ott egészen elképesztő eredményeket lehet látni: például előrehaladott, IV. stádiumú melanómás betegeket is sikerült már meggyógyítani. Ezek az esetek valódi áttörést jelentenek.

K. A./WMN: Min múlik, hogy kinél hat egy biológiai vagy immunterápia, és kinél nem?

M. O.: Ez a mi kutatócsoportunk legfőbb kérdése. Minden biológiai terápia és immunterápia kapcsán ezt vizsgáljuk: hogyan lehet előre megmondani, hogy kinél fog működni egy adott kezelés. Ez egy elképesztően összetett kérdés, de számomra pont ettől izgalmas.

K. A./WMN: Hogyan kapcsolódik a kutató énedhez a kert, a virágvarázslat?

M. O.: Ez a két élet tökéletesen kiegészíti egymást. A bioinformatika agymunka: az ember ül napi 8–10–12 órát a gép előtt – ami, lássuk be, borzasztóan egészségtelen. Kertészkedéssel és futással próbálom visszahozni az egyensúlyt.

K. A./WMN: Valahol olvastam, hogy őstermelő is vagy.

M. O.: Igen. Áprilistól az ősz végi fagyokig minden szombaton kint vagyok a martonvásári termelői piacon. Viszem a virágokat, és a vevőim maguknak kötik a csokrot. Úgy hívom: bokrétabár. Látni azt a sok mosolygó embert, számomra ez igazi feltöltődés. Nagyon igénylem a fizikai munkát, szeretek földdel dolgozni, szeretem a föld illatát, azt, hogy koszos lesz a kezem.

A teremtés csodája a kert. Van egy pici mag, és abból lesz egy 80 centis virág, rajta akár nyolc virágfejjel. Nem én hozom létre: a természet ereje. Én csak segítek neki, de minden alkalommal elképedek. Felfoghatatlan, milyen csodálatos a természet működése.

K. A./WMN: Te is azok közé tartozol, akiknél minden dugvány kihajt? Szerintem erre születni kell. Én hiába ültetek bármit, nagy részük nem marad meg.

M. O.: Lehet, hogy csak többet próbálkozom, és így több a túlélő. (nevet) De ez nem verseny. Az akadémiai világban a kutatási eredmények mellett nagyon erős mérőszám a publikáció: hány cikket írsz, milyen folyóiratokban, mennyire idézik őket. Ha nincs publikáció, nem nyersz pályázatot, nincs pénz, nem tudod folytatni a kutatást. Folyamatos az értékelés, az összehasonlítás, a nyomás. És ez bizony sokszor száraz, monoton munka: ülök a gép előtt éjjel-nappal, töröm a fejem és írok. Rengeteg belső energiára és mentális fókuszra van szükség. Kell mellé valami, ami kikapcsol. Ezért kell kimenni a kertbe. Csakhogy én hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára: bármibe kezdek, száz százalékkal ugrok bele. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy „jézusom, megint túltoltam”.

K. A./WMN: A négy gyerekednek átadtad a kertészkedés tudását?

M. O.: Még nem igazán. A nagyobbak tinédzserek… A 19 éves lányom festőművésznek tanul, és mindig azt mondja: „Anya, nekem erre nincs időm. Virágot nem festek, csak embereket.” De ha megkérem, hogy „Vicus, fáj a derekam, elültetnéd ezt?”, akkor persze, már hozza is a lapátot. Látják, amit csinálok. A jó példa megvan. Szerintem majd, amikor 30 évesek lesznek, beérik ez is. 

K. A./WMN: Sokszor eszembe jut: a túléléshez vissza kellene szereznünk a nagyszüleink tudását. Csakhogy a gyerekek már teljesen más világból indulnak, mint mi.

M. O.: Igen. Döbbenetes, milyen gyorsan, egy-két generáció alatt elveszik a tudás. Óriási veszteség. Most Martonvásár önkormányzatával azon dolgozunk, hogy visszahozzuk az alapokat. A polgármesterünk nagyon elkötelezett: szeretne több fát, több zöld területet, és alulról kezdené az edukációt. Ha minden jól megy, az iskolásoknak lesz egy kis gazdasági kertjük, és technikaórán kimennek majd locsolni, gyomlálni, vetni. Ez később akár a szülőkre is visszahathat. A gyerekek nagyon nyitottak. Az én öt- és tízéves fiaim is követelik a saját kis kertjüket. Persze pár hét után én gyomlálok helyettük, de amikor leszedik az első saját virágukat, büszkén mutatják: „Anya, ezt én csináltam!” Ez óriási erő.

K. A./WMN: A gyerekeket ma ugyanúgy nehéz elérni a kerttel, mint a tudománnyal. Teljesen kettévált a tudósok világa és a civileké. Nem így látod?

M. O.: De, és ez nagy baj. A legfontosabb eredményeket úgy kellene kommunikálni, hogy mindenki értse. Sőt: olyan kutatásokat is kellene csinálni, amelyekbe be lehet vonni az embereket. Ez hihetetlenül fontos lenne.

Nekem például fixa ideám az életmód kutatása. A főnököm ötlete volt, hogy adjunk okosórát daganatos betegeknek, és nézzük meg, mennyit mozognak. A nyugati adatok már most azt mutatják: nagyon fontos tényező a gyógyulásban a sport.

Volt egy cikk, amely szerint a rendszeres testedzés majdnem annyira hatékony, mint a gyógyszer. Nem tudom, hosszú távon mennyire állja meg a helyét ez a megállapítás, de ha ez igaz, óriási a tét. Remélem, efelé visz majd a szakmai utam is: mélyebb rálátással a tumorok mikrokörnyezetére, működésére – és az életmód hatásaira.

Kurucz Adrienn