–

Az ember beteg

Anya hatalmas csomag A/4-es papírt vitt be a nővéreknek, mert nem tudtak mire nyomtatni, amikor kórházban voltam. Vécépapírt és folyékony szappant is hoznunk kellett magunkkal, ha kemó volt, mert sosem láttuk utántöltve a fertőtlenítős tartályt. Azt mondták, annyira kevés pénzből kell gazdálkodniuk, hogy ezekre a „luxusdolgokra” már nem futja. A nővérek sokszor 24 óráztak, iszonyú fáradtak voltak, az orvosokat meg úgy kellett kilesni, és eléjük ugrani, ha szaladtak egyik betegtől a másikig a folyosón, soha, semmi idejük nem volt.

Sok idős emberrel együtt jártam a kezelésekre, a nővérek arcán mindig láttam a megrendülést, amikor megkérdezték, mennyi idős vagyok, és válaszoltam nekik. Fiataloknak úgy látszik, nehezebb beadni a kemoterápiás koktélt. „Úristen, maga csak nyolcvanötös?” – kérdezték elborzadva, amikor ráírták a nevem a koktélos üvegre. Én meg mosolyogtam a koktél szón, mert nagyon szeretem a koktélt, bár jobban díjaztam mindig is, ha egy homályos bárban kellett elfogyasztanom, nem pedig intravénásan. A 2014-re virradó szilvesztert az onkológián töltöttem, az egyik nővér karácsonyi gyertyát rajzolt a tükörre, hogy hangulatosabb legyen a hideg szoba, Zsuzsi barátnőm meg bejött, és hozott szerpentint. Tudom, hogy sírt, amikor kifelé ment.

Három év telt el azóta, de ma ugyanez van kábé, bár szerencsére már rég feküdtem odabent. Mostanában arról szólnak a hírek, hogy az egyik kórházban nincs fűtés, a másikban okádék módon omlik a vakolat. A fertőzés miatti halálozások száma pedig egyre nő, mert az intézmények dolgozóinak nincs alkalmuk megfelelően fertőtleníteni. Valamelyik kórház valamelyik osztályán nyáron a plafon szakadt be, patkánnyal együtt. Aztán még arról is jöttek hírek, meg akarják szavazni azt a törvényt, amely nehezítené a személyre szabható kezelést, pedig a rákkutatás arrafelé halad, hogy bebizonyítsa, épp ebben; a célzott terápiákban van a rákgyógyítás jövője.

A beteg: ember

Egyszer azt mondta az orvosom, hogy a betegség mögött az embert is kell nézni, csakis így lehet sikeres a gyógyítás.

A beteg nem kórlapszám. A beteg érez, figyel, kétségbe van esve, a beteg próbálja megérteni, mi történik vele, de kurva nehéz ezt az egészet úgy felfogni, ha az orvosnak még meghalni sincs ideje. Mondjuk, a betegnek legalább annyija van. Az én dokim kutyafuttában evett, délután kettő előtt szinte soha, mert általában akkorra zavarta le a durva operációkat.

Magyar beteg, vietnami beteg

Múlt héten újabb hír jött. Arról, hogy a magyar kormány 60 millió eurót ad kamatmentes hitelként egy új, 500 férőhelyes onkológia megépítésére. Vietnamban. Az ügyet még a Bajnai kormány kezdte el tárgyalni – igaz, ezt a jelenlegi miniszterelnök elfelejtette megemlíteni, mondjuk, nem is lényeges, baszottul eltörpül a rengeteg hazugság mellett ez a kis nüansz –, Orbán Viktor pedig most aláírta.

Szóval Vietnamban lesz fasza onkológia magyar pénzből, itthon meg van fűtött stadionból vagy nyolcvanhatezerhatszáz, de nem tudom pontosan, lehet, hogy több, mert meg se bírom számolni. Igaz, Vietnamban jóval kevesebben betegszenek meg tumorban, míg a magyarok ebben is az élbolyban eveznek a világon. De hadd legyen ott fasza onkológia, mert nekik az rohadtul kell. Itthon pedig dögölj meg a beteg, patkányrágta, fertőtlenítő nélküli, beomlott vakolatú kórházakban, mert az állami vezetőink leszarják, hogy ordítva patkolsz-e el valamelyik elfekvőben, vagy az utcán fagysz meg karácsony éjszaka, csendben. Legyünk igazságosak, nem újkeletű hozzáállás ez, mert nemcsak az utóbbi hét év vezetői hagyják szétrohadni a magyar egészségügyet, hanem az előzőek is ezt tették. Mert az egészségügybe pénzt fektetni hülyeség, az nem térül meg, abban nincs politikai potenciál, különben is, sok vele a macera, az egész struktúra omladozik, olyan hatalmas hézagok tátonganak rajta, hogy hülye lenne bármelyik kormány is nekivágni a foltozásnak.

Négy év alatt csak a baj van vele, látható (és jól kommunikálható) eredmény meg nuku.

Ja, nekünk még egészségügyi miniszterünk sincsen, csak államtitkárunk, mert mi a lófasznak az, ugye, hát az egészségügy az külön miniszterséget se érdemel, annyira marginális probléma. 

Arról nem is beszélve, hogy ha a prevencióra és a rákedukációra fordítanának energiát és pénzt, mennyivel kevesebb beteg lenne, mennyivel hamarabb fel lehetne fedezni a tumort, és mennyivel könnyebb (és olcsóbb) gyógyítani az első stádiumot, mint a negyediket. Ha nem volnának sok hónapos várólisták egy sima CT-re vagy MRI-re, már akkor is jóval beljebb lennénk. 

Egyszer írt egy ismerősöm, hogy az édesapjának tumor van az agyában, kimutatta a CT, de az operációhoz kellene MRI- vizsgálat, amire augusztusra kapott időpontot. Amikor felhívott, január volt. Ez normális? Vagy ezen már meg se rándul a szemhéjunk fölötti ideg, mert annyira megszoktuk ez is?

Aki azt kommenteli majd ide, hogy azt kívánja a magyar kormánynak: legyenek rákosak, azt megkérem rá, inkább ne tegye, mert rákot senkinek nem kívánunk. Kívánok inkább csak grammra pontosan fele annyi fájdalmat, ami nekem és a sorstársaimnak jutott, de rák nélkül, mert már annyiba is tutira beledöglene bármelyik.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Shannon Shepard