–

„Hidd már el, hogy elég jó vagy!” – hallom rendszeresen a páromtól, amikor a bizonytalanságomról vekengek neki. Fotósként (ez a másik szakmám) rendszeresen hívnak ugyan dolgozni... de talán csak azért, mert jó áron fotózom? Vagy mert éppen nem ért rá más? Különben is, lehet, hogy nemsokára rájönnek, hogy nem is vagyok „igazi” fotós, csak valaki, aki éppen önmegvalósít. Jó, jó, ott a sok pozitív visszajelzés, az ismételt felkérések, és sok munkámra tényleg büszke vagyok, de néha komolyan úgy érzem, hogy csak szerencsém volt. A fényekkel, az alanyokkal, a témával...

Nos, mindez nem egyszerűen egy önvallomás, hanem az imposztorszindróma esszenciája, amelyhez hasonló érzéseket a kutatások szerint az emberek 70%-a élt már át élete legalább egy szakaszában, sokak pedig az egész életüket ennek árnyékában élik. Szerencsére én ezt tudom már egy ideje, de sokan még attól is szenvednek, hogy úgy érzik, egyedül vannak az érzéseikkel. 

Szorongás a lebukástól

Az imposztorszindrómát 1978-ban írta le először két kutató – jellemző, hogy nők voltak, Pauline Rose Clance és Suzanne Imes –, arra a jelenségre utalva, amikor valaki sikeresnek tartja magát, de úgy érzi, nem érdemli meg a sikereit, és attól fél, hogy „leleplezik”, mint csalót. Folyamatosan attól tart, hogy mások rájönnek, valójában nem is olyan tehetséges, mint amilyennek látszik, és a sikereit a szerencsének, a véletlennek vagy mások segítségének köszönheti, nem pedig a saját képességeinek. Gyakran jár vele együtt a maximalizmus és a folyamatos túlteljesítés, hogy elkerülje a lelepleződést, ám a belső kétségek így sem múlnak el...

Talán nem meglepő, hogy elsősorban nők küzdenek imposztorszindrómával, mert a körülöttük működő társadalmi struktúrák, elvárások és visszajelzések gyakrabban termelik ki ez az érzést.

A nők generációkon át azt a visszajelzést kapták – kimondva és közvetetten is –,  hogy „a férfiaké a szakma, a vezetés”, ez a kulturális örökség pedig nem tűnik el egyik napról a másikra, és érezteti a hatását, ha egy nő magas tudományos, szakmai vagy vezetői pozícióba jut. Sok nő úgy szocializálódott, hogy a sikert ne a saját tehetségének vagy tudásának, hanem a szerencsének, külső segítségnek vagy kemény munkának tulajdonítsa – ahelyett, hogy azt mondaná: „jó vagyok ebben” –, ezzel szemben a férfiak gyakrabban hozzák összefüggésbe az eredményeiket a saját kompetenciájukkal. Ez a különbség is mélyíti az imposztorérzést.

A nők gyakran találkoznak azzal a kimondatlan üzenettel is, hogy duplán bizonyítaniuk kell, ha egy férfiak dominálta területen sikeresek akarnak lenni. Emiatt sokan csak akkor érzik jogosnak a helyüket, ha minden elvárást hibátlanul teljesítenek. Ráadásul számos munkahelyen a nők sikereit még ma is gyakran bagatellizálják és megkérdőjelezik; ezek az apró, de rendszeres tapasztalatok megerősíthetik a „nem vagyok elég jó” érzését.

Ami nem azt jelenti, hogy a férfiaknál nem jelentkezik az imposztorszindróma, csak ők természetesnek veszik és elfogadják ezeket az érzéseket, így kevésbé szenvednek és szoronganak tőlük... Mindezt már Piroska Tímeától tudom meg, aki pszichológusként és coachként az imposztorszindróma szakértője. Ő akkor kezdett elmélyülni a témában, amikor TEDx-előadást tartott az önkorlátozó hiedelmekről, idén pedig könyvet is írt 50 gyakorlat az imposztorszindróma leküzdéséhez címmel. Tudja, miről beszél, hiszen hiába szerzett Angliában pszichológus diplomát, képezte magát számos területen, hiába dolgozik sikeres coachként, vezet szakmai könyvkiadót, ír és fordít könyveket, mégis megtalálják a saját magát lekicsinylő érzések.

„Az imposztor szindróma éppen a magasan teljesítőket, vezetőket, karrierváltókat, tudományos területeken dolgozókat veszélyezteti leginkább, de annak is nagy az esélye rá, aki hátrányos helyzetből, környezetből indul, például első generációs értelmiségi. Talán hihetetlen, de a 21 Oscar-jelölést és 3 aranyszobrocskát begyűjtő Meryl Streep is hasonló korlátozó gondolatokkal küzd, Einstein élete végéig a szerencsének, nem pedig mesteri elméjének és tudásának tulajdonította a legtöbb felfedezését, a Nobel-díjas Gabriel García Márquez pedig attól félt, hogy az olvasói rájönnek, valójában nem is tud írni...

Az imposztorszindrómának tehát semmi köze ahhoz, mit értünk el, vagy milyen visszajelzéseket kapunk: a külvilág megerősítése nem elég, hogy elmúljon, ahhoz belül kell változnunk” – magyarázza a Piroska Tímea.    

Változatos módokon szabotáljuk magunkat

Előléptetnek, céget alapítunk, édesanyák leszünk – az imposztorszindróma gyakran akkor jelentkezik, amikor kilépünk a komfortzónánkból, új kihívások érnek, vagy új szerepbe kerülünk. Ha ilyenkor úgy érezzük, mintha csalók lennénk, akiről bármikor kiderülhet, hogy nem is ért ahhoz, amit csinál, akkor bizony nekünk is van dolgunk a „nem vagyok elég jó szindrómával”. 

Különösen akkor, ha ráismerünk valamelyikre az alábbi 7 tudattalan „stratégiára” közül, amelyeket az imposztorszindrómával járó érzések elkerülésére fejlesztett ki az emberi elme.