–

A középiskola vége és az érettségi időszaka finoman szólva sem sétagalopp. A végzős diákok fejében ott zakatol a tudat, hogy néhány hónapon belül életük egyik legkeményebb megmérettetésén kell helytállniuk, miközben az sem hagyja őket nyugodni, vajon elég lesz-e a teljesítményük ahhoz, hogy bejussanak arra az egyetemre, amit ők (vagy más, például a szülők) kinéztek, kiválasztottak maguknak. Minderre még rátesz egy lapáttal, hogy a jelentkezési határidő vészesen közeleg: február 15. – vagyis már csak másfél hetük van arra, hogy döntsenek és beszerezzék, majd beadják a szükséges papírok egy részét.

Nem csoda, hogy ilyenkor sokak feje fölött összecsapnak a hullámok. Peer Krisztina pszichológus szerint ilyenkor olyan nyugtalanító gondolatok cikázhatnak a tinédzserek fejében, mint: mire lesz elég a tudásom? Meg lehet majd élni abból a szakmából, amit választottam? Lesz belőle munkám? Mi van akkor, ha én leszek az, akinek nem jön össze, miközben a barátaimnak igen? Mi lesz, ha csalódást okozok a szüleimnek, a tanáraimnak, és saját magamnak is? 

Ez már leírva is rengeteg teher, amik mind az érettségiző, 18–19 éves diákok vállát nyomják. Olyasvalakiktől várunk el óriási döntéseket, aki épp csak most készülnek kilépni a nagybetűs Életbe, miközben teljesen rendben van az is, hogy fiatalon sokaknak fogalma sincs arról, mit szeretnének igazán – ahogy azt Adél sem tudta. 

Adél mindig is jó gyerek volt. Jól tanult, nem volt problémás, betartotta a szabályokat. Olyan gyerek, akiről mindenki tudni vélte, mi lesz belőle.

„A környezetem számára egyértelmű volt, hogy neves gimnáziumba, majd egyetemre megyek, esetleg doktor leszek. Nem igazán volt helye az ellenvetésemnek. Mindig volt egy elfogadható válaszom a »Mi leszel, ha nagy leszel?« kérdésre, csak éppen egyik sem volt igazán nekem való.”

Az érettségi után több helyre is beadta a jelentkezését. Elsőnek egy olyan szakra, amit elsősorban azért választott, mert mások úgy vélték: az majd biztos jó lesz neki. „Végül három ponttal csúsztam le róla. Bekerültem a harmadik helyen megjelölt szakra, de tudtam, hogy ez nagyon nem én vagyok, így be sem iratkoztam.”

Ezután kezdődött el igazán az útkeresés időszaka, ami egyszerre volt felszabadító és fájdalmas is. 

„Az elején nehéz volt megélni, hogy az osztálytársaim sorra megtalálják a helyüket, elindulnak valamerre, új életet kezdenek, miközben én mintha mozdulatlan maradtam volna. Én, aki egész fiatalkoromban azt hallgattam, hogy fényes jövő és lehetőségek tárháza vár rám.”

Adél végül a turizmus felé fordult. „Idegenvezető szerettem volna lenni: utazni, nyelveket tanulni, közben új és új embereket megismerni. Időközben kiderült, hogy egészségügyi okok miatt ezt a munkát nem csinálhatom, de a lelkesedésem megmaradt, és a szakot is be fogom fejezni.”

A tervekkel teli fiatal jelenleg tanul és egy irodában dolgozik, mindemellett a barátaival közösen munkálkodnak egy nonprofit egyesület megvalósításán azért, hogy ne csak résztvevőként, hanem szervezőként is részesei lehessenek az Erasmus programoknak. „Nagyjából másfél éve, a pszichológusom hatására vettem részt az első Erasmus+ ifjúsági cserémen, amit több másik is követett, amik alatt egyre biztosabb lettem abban, hogy ez az én utam. Szerintem nem a doktori cím, a tanulmányok vagy egy titulus határozza meg, kik vagyunk, hanem azok a belső, emberi értékek, amiket nem az iskolapadban tanulunk meg. A tanulás és a tudásvágy fontos, elengedhetetlen része az életnek, de azért tanulj, akivé válni szeretnél, ne azért, mert a társadalom megbélyegez, ha más utat választasz.”

Az járt a fejemben, hogy felvettek, tehát végig is kell csinálni

Az egyetemi jelentkezés sokak fejében nem egyszerűen egy döntés, hanem A Döntés, ami mintha az egész jövőt meghatározná. Nem csoda, ha ez akkora szorongást vált ki, ami nemcsak az ember lelkét, hangulatát teszi tönkre, hanem a testére is hatással van. Jön a gyomorgörcs, a szapora szívverés, a mellkasi szorítás, a has- és fejfájás, a hátfájás, az emésztési gondok, a hányinger vagy a szédülés – sorolja Peer Krisztina a leggyakoribb testi panaszokat, amik egy ilyen hosszabb, megterhelőbb időszakban jelentkezhetnek. „Ha a szorongás már olyan mértékű, hogy akadályozza a fiatal mindennapi életét, vagy szorongásos zavar alakul ki, például pánikbetegség vagy kényszerbetegség, akkor mindenképpen érdemes szakemberhez, pszichiáterhez vagy klinikai szakpszichológushoz fordulni” – hangsúlyozza a pszichológus.  

Szintén fontos segítséget kérni akkor is, ha azt látjuk, hogy a tinédzser beragad egy negatív spirálba, ahol az állandó bizonytalanság és a katasztrofizáló gondolatok uralják a napjait: