–

Nemrég egy beszélgetés során felmerült, hogy mekkora utat jártam be az elmúlt években – onnan, hogy egy este alatt hat-nyolc vodka-energiaitalt is megittam. Lehetőleg persze dupla, de volt, hogy tripla vodkákkal a poharamban. Hajnalban aztán magzatpózban remegtem az ágyamon, amíg a testem fel nem dolgozott mindent, ami aznap belekerült.

Aztán a beszélgetés egy pontján nekem szegezték a kérdést: szoktam-e arra gondolni, hogy vajon hány évet vettek el az életemből ezek az esték? Tudom a választ, de nem szívesen mondom ki hangosan. Mert szoktam latolgatni, persze.

De mindig arra jutok, hogy bármi is legyen a bűvös szám, annál, amit elvettek, sokkal több az, amennyit hozzáadtak.

Lehetett volna ez egy jó kapcsolat is akár

Gyerekkoromban nem volt előttem kifejezetten rossz minta, a szüleim nagyon ritkán ittak csak – és olyankor is keveset.

Aztán elváltak, amikor tizenhárom voltam.

Én nagyjából ezzel egyidőben kezdtem inni, nem rendszeresen és – még a mai fejemmel is azt gondolom, hogy – nem sokat. De tizenöt éves koromra szinte észrevétlenül csúsztam át abba, hogy ittunk suli után, a Városligetben, az Örsön, koncerteken, házibulikban.

Nevetve mondtam a tükörképemnek szuterén kocsmák félhomályos mosdójában, hogy „be vagy baszva, Zsófi”, és élveztem, ahogy a csempék párhuzamos sora hullámokat ver a szemem előtt.

Feszített a büszkeség meg a felelősségtudat, hogy lehet bármekkora buli, én bárkit hazakísérek, bárkinek hívok segítséget, ha kell. És volt is, hogy kellett.

Ahogy teltek az évek, mi úgy kerültünk egyre közelebb egymáshoz – az alkohol és én. Nem csaptam szét magam, köztünk – néhány ritka kivételtől eltekintve – mindig megmaradt a mérték. Mondhatnám akár, hogy jóban voltunk: segített kifújni a fáradt gőzt, elengedni magam, oldani, ami szorít, és ha másnap jutott idő pihenésre, harmadnap úgy éreztem, minden a helyére került.

De láttam azt is, hogy miközben engem Hamupipőke keresztanyjaként varázsol újjá a néhány deci vodka, sokan vannak körülöttem, akiknek sokkal rosszabb oldalát mutatta meg.

Láttam, évekig mégsem vettem róla tudomást

Tizennyolc voltam, amikor egy fesztiválon az akkori szerelmem bedőlt mellém a sátorba. Nem voltunk együtt, pedig nagyon vágytam rá, de szeretetem jeléül úgy, ahogy volt, ruhástól, cipőstül betakartam, a kezében szorongatott műanyag korsót pedig óvatosan a sátor mellé helyeztem. Nem beszélgettünk, nem volt már kivel, az ütemes horkolásra pedig viszonylag hamar elaludtam én is. Reggel arra ébredt, hogy nedves a ruhája, majd annak ellenére kezdett el győzködni arról, hogy csak a sört borította ki, hogy egy szót sem szóltam, a sör pedig ott volt a sátor előtt – érintetlenül.

Néhány hónappal később beszélgettem egy lánnyal, akivel viszont együtt voltak. Ő mesélte, hogy rendszeresen iszik annyit a srác, hogy akár ülve is elalszik, ilyenkor pedig előfordul, hogy maga alá vizel. Tudja, hogy ez van, szégyelli is másnap, majd a következő hétvégén kezdődik minden elölről.

Csak pár évet voltunk egymás életének a része, nem ő lett a férjem, hiába vágytam rá sokáig. Bekerültem viszont egy olyan kapcsolatba, ahol mindennél nagyobb szükségem volt arra, hogy időnként levegőhöz jussak.

A rendszeres érzelmi és fizikai bántalmazás hatására úgy szűkült körülöttem a tér, hogy nem maradt más eszközöm a túlélésre, csak az ismerős bizsergés, a fesztelen szédülés meg a fájdalom tompítása.

Még a hajnali remegések is jólestek, pedig nem tudta a testem, hogy ellazuljon-e az alkoholtól vagy pörögjön a koffeintől. Én voltam kontrollban, én idéztem elő az állapotot. Szabadra ittam magam minden második hónapban, amikor Ádám külföldön volt, így volt miből letörnie, volt mit lefojtania mindig, amikor hazaért.

És ha nincs ez a szabadság, én sem vagyok már.