–

„Ne hozd be a problémáidat az irodába, ez nem profi hozzáállás”

Hányszor hallottunk már hasonló mondatokat főnököktől, munkatársaktól, de filmekben és a tévében is rendszeresen kiesik egy-egy szigorú vezető karakter szájából.

De mi is az, hogy professzionális? Hivatásos, szakmai, magas szintű szaktudásra, kiváló kompetenciára és elkötelezettségre utal egy adott területen – nagyjából ez a szó jelentése. Ám ha a mókusok elé dobtok, akkor sem találom, hol van elrejtve ebben a definícióban, hogy a profi ember érzelemmentes, személyes határokat és esendőséget hírből sem ismerő személy – márpedig gyakori jelenség, hogy a professzionalizmus jegyében ezt várják el az embertől a munkahelyén.

Azt, hogy vég nélkül tolja a „közös” szekeret, hogy bármi történjék is az életében, a munkaideje alatt tegyen úgy, mintha semmi más nem létezne, hogy az érzéseit tartsa meg magának, a fontossági sorrendben első legyen a vállalat és a feladat, és lehetőleg senkit se terheljen az „egyéni szociális problémáival”. A profi minden kihívással gond és szemrebbenés nélkül megbirkózik, nem panaszkodik, nem fáradt, nem pihen egy percet sem, és egy pillanatig nem mutatja jelét annak, hogy érző lény lenne. Aki pedig ennek nem tud megfelelni, az szembesülhet a következményekkel.

Mondjuk ki: a profi ember az elvárások alapján inkább hajaz egy robotra. Ez persze nem véletlen: a legtöbb munkahelyi kultúrában évtizedekig az volt az íratlan szabály, hogy a magánéletet, a gyengeségeket és a nehézségeket az ajtón kívül kell hagyni.

De mi történik, ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk teljesen elrejteni a sérülékenységünket? Mi van, ha néha muszáj kifejeznünk, hogy nekünk is vannak határaink, érzéseink, igényeink?

Lehetünk sérülékenyek és profik egyszerre a munkahelyünkön? Vagy a törékenység és a kompetencia látszata kizárnák egymást?

Ezernyi okból lehetünk sérülékenyek

Vállalni az érzéseinket, a sérülékenységünket, nem egyenlő azzal, hogy elsírjuk magunkat az értekezleten. Ezer és egy okból lehet valaki sérülékeny:

  • tartozhat kisebbségi csoportokhoz – például etnikai vagy szexuális kisebbséghez –, ami azzal járhat, hogy folyamatosan meg kell küzdenie az előítéletekkel, a beszólásokkal, megjegyzésekkel, az érzéssel, hogy kétszer annyit kell letennie az asztalra, hogy komolyan vegyék;
  • kisgyerekes szülőként az állandó egyensúlyozás az otthoni és a munkahelyi teendők között lehet óriási kihívás, hogy mindenhol legalább elég jó teljesítményt nyújtson, és zsonglőrködik a naptárral, hogy mindenre legyen elég ideje;
  • fiatalként és idősebbként sokszor nem egyszerű az önérvényesítés;
  • ha valaki olyan betegséggel él együtt, ami a teljesítőképességét is befolyásolja, annak állandó küzdelem, hogy megfeleljen az elvárásoknak, illetve az időszakos betegséggel küzdőknek, ha folytonos kezelésre van szükségük, az elérhetőségük jelenthet kihívást;
  • de egyszerűen csak nőként is rengetegszer tapasztaljuk meg, hogy bizony erőnkön felül kellene teljesítenünk ahhoz, hogy ne essen csorba a munkahelyi megítélésünkön, például a menstruáció idején (és nem kell pokoli fájdalmas menstruáció ahhoz, hogy azokon a napokon extra erőfeszítésbe kerüljön a puszta funkcionálás);
  • a férfiak számára pedig – pláne, ha vezetői pozícióban vannak – még mindig sokan megengedhetetlennek gondolják, hogy a logikán és a racionalitáson túl bármi más is szerepet kapjon a munkahelyi működésükben, hiszen „legyen férfi és bírja ki”, akármilyen nehézsége adódik.

Ezek a láthatatlan terhek sok energiát emésztenek fel, és bár kívülről gyakran úgy tűnik, mintha minden rendben lenne, belül folyamatos egyensúlyozás zajlik: mennyit engedjek látszani abból, hogy nem vagyok jól, esetleg segítségre lenne szükségem?

Tarthatatlan

Minél többet gondolkodom a munkahelyi sérülékenységen, annál világosabb a tény: emberek vagyunk, ami azzal jár, hogy esendőek vagyunk – közhely, épp ezért igaz.

A különbség csak annyi lehet, hogy vannak, akik folyamatosan kihívásokkal küzdenek, míg másoknak csak epizodikusan jelennek meg az életükben kihívások.

Ám közös, hogy mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, hogy támogatásra, megértésre, segítségre van szükségünk – a munkahelyünkön is. Éppen ezért tarthatatlan, hogy hosszú távon viseljük a profi fent kitárgyalt álcáját. Annak a vége ugyanis kiégés, rosszabb esetben lelki összeroppanás.

Azt azonban szerencsére már sok munkahely is felismerte, hogy a pszichológiai biztonság – vagyis az a légkör, ahol nem kell attól félnünk, hogy megszégyenítenek a hibáinkért vagy a nehézségeinkért – az egyik legfontosabb tényező a sikerhez.

Ugyanis, ha a munkatársak mernek kérdezni, hibázni és emberként jelen lenni, sokkal kreatívabbak, motiváltabbak és lojálisabbak lesznek. Egy olyan munkahely, ahol helye van a sérülékenységnek, valójában erősebbé válik: kevésbé omlik össze a csapat a stressz alatt, és jobban tud alkalmazkodni a változásokhoz.

És bár kockázatosnak tűnik, hosszú távon mégis ez teszi fenntarthatóvá a munkánkat, a munkahelyi kapcsolatainkat és a profizmusunkat.

Ha kíváncsi vagy, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie eddigi karrierje során Erős Antóniának, Nyáry Lucának, Balatoni József Jocó bácsinak, Asztalos Andreának és Milanovich Dominak, illetve ők mikor és hogyan merték vállalni a sérülékenységüket a munkahelyeiken, akkor gyere el szeptember 30-án a WMN Klub eseményére a Podium Bistro & Clubba!

Dián Dóri