Kedvenc filmjeink folytatásai: nosztalgia, sorsközösség vagy óhatatlan csalódás a milleniáloknak?

–

Idén töltöttem be a 36. évemet, már a harmadik gyerekem is az iskolát kezdi – szóval nemcsak a bőrömön, a lelkemen is érzem az idő múlását – mondhatom, hogy több komoly dolgot is megéltem már ez idő alatt. De hogy a Neveletlen hercegnő 3. részét tiarában, és a filmből vett idézettel nyomott „Princess, me? Shut up!” pólómban fogom nézni a velem egykorú legjobb barátnőim társaságában, akik szintén újra hercegnőnek érzik magukat: az holt biztos. Nem érdekel, ki mennyire tart gyerekesnek miatta.

Amikor megláttam a videót, amelyen Anne Hathaway a jól ismert főcímdalra bejelentette, hogy nemsokára újra találkozunk Genoviában, valahogy azt éreztem: a következő időszakban egy időutazásra készülhetek. Ami persze nem lesz több két óránál, egy légkondis moziteremben zajlik majd, nem pedig párhuzamos idősíkok között, és mind tudni fogjuk közben, hogy az egész egy nagy illúzió.

Akkor miért várjuk annyira mégis? Feltettem a kérdést egy főleg a generációmat felvonultató anyukacsoportban, ahol sokan tudtak csatlakozni az érzéshez (és persze akadt, aki egyáltalán nem), de az egyik válasz különösen érzékletesen összefoglalta, amit én sejtek a jelenség mögött. „Hirtelen lettem 40 pluszos. Tegnapelőtt még csak 28 voltam, aztán házasság, gyerekek, megfordult az élet. A világ jobban rohan, mint régen, és talán a változó tempó miatt nekünk nem volt annyi időnk, mint a szüleink generációjának megérni és elfogadni, hogy elmúlt egy korszak.

Az előző tíz év rohanásából hirtelen beleestem abba, hogy már nem is vagyok fiatal. Szóval mindent imádok, ami visszaránt még egy kicsit az időben” – fogalmazta meg Eszter. Én pedig nagyon is értettem, miről beszél, és azt hiszem, a hollywoodi filmstúdiók is éppen ezt a nagy igazságot fedezték fel az elmúlt időszakban.

Nincs új szikra, ezért vissza kell nyúlni a megmaradt parázsért

A filmes szakmának jól jött a nosztalgiahullám, hiszen nem kell nulláról új történeteket és karaktereket kitalálni – mondja Borbély Zsuzsi, irodalom-és filmterapeuta. Szerinte ugyanis nemcsak a nosztalgiára nyitott közönség kiszolgálása lehet a régi-új részek háttérben. „A Disney-nek például volt egy reneszánsza, ami A kis hableánnyal érkezett el és a 2000-es évek elejéig tartott. Forradalmi korszak volt, sok újdonsággal: modern témákkal, új típusú hősökkel. Próbálják ismét megteremteni a legnagyobb sikerek időszakát, de ezt nem úgy teszik, hogy hasonlóan kreatív, egyedi történeteket találnak ki. Valahogy nem azt a mögöttes szikrát találták meg, ami akkor inspirációt adott, hanem jobb híján a régi történeteket igyekeznek előhívni. Gondoljunk csak a sok élőszereplős mesefeldolgozásra” – mondja a szakember.

Az új részek kapcsán mindig bennünk van a félsz, hogy eléri-e az első filmek szintjét, vagy csalódást okoz majd. Az pedig, hogy a világ időközben sokkal gyorsabban és nagyobbat változott két évtized alatt, mint valaha, még több veszélyt rejt magában.

„Sokszor látom, hogy az alkotók igyekeznek kijavítani bizonyos dolgokat, amivel kapcsolatban a régi verzióban kritikát kaptak, és pont ezzel viszik vakvágányra a történetet” – mondja Borbély Zsuzsi.

Pedig miközben várjuk az új filmeket és erősen szorítunk, hogy ne legyen kudarc a vége, fontos tisztázni: az első részeket utólag mindig saját kontextusukban érdemes értelmezni és nem kell keresni bennük azt, ami mára természetes lett. A Szex és New Yorkot például sokszor vádolják azzal, hogy sztereotípiákkal ábrázolta a meleg társadalmat. Miközben ez mai szemmel érvényes, akkoriban az is egy hatalmas fejlődés volt, hogy életingenlő, pozitív karakterekkel összekapcsolva jelenhetett meg a többségitől eltérő szexuális irányultság. Ezek az első óvatos lépések a mából nézve talán botorkálásnak tűnnek, de nélkülük ma nem tudnánk határozott léptekkel sétálni.

Pontosan az vezet a felesleges javításra való törekvéshez, ha ezt a készítők maguk sem látják át. Ahogy a Borbély Zsuzsi fogalmaz: utóbbi sokszor hoz karakteridegen megoldásokat. Pedig a néző az új részeket azért akarja látni, hogy találkozzon a kedvenc karaktereivel, akiket kívül-belül ismert, és akiről azonnal biztosan tudná, hogyan döntenének egy-egy szituációban. „Nem az a gond, ha egy karakter érik, változik, hanem ha az új lépéseivel felülírja a múltbeli történéseket, és ahogy azokra reagált. Ha maradunk a Szex és New Yorknál: ott az aktuális társadalmi kérdések beleírásával egy fő karakter, Miranda például teljesen távol került egykori önmagától. Pedig erre behozhattak volna egy új szereplőt is. Amikor pedig Carrie komolyan kijelenti: élete tévedése volt, hogy nem Aidennel jött össze, a néző jogosan érzi átverve magát. Ezért szurkolta nekik végig Biggel az összes évadot és filmet…?” – világít rá a filmterapeuta arra, miben áll a készítők felelőssége és miért nagy a bukás esélye, ha nincs következetesség.

Aki látta az Így jártam anyátokkal című sorozatot, annak nem kell magyarázni a fent felvázolt érzést: minden idők legrosszabb sorozatbefejezése két perc alatt tette tönkre 9 évad izgalmát és várakozását – csak sajnos ott még húsz évünk se volt közben kiélvezni a jó verziót. Bármilyen nagy csalódás lehetőségét is rejti magában egy folytatás, a készítők számára persze az is jó érv, hogy a mozikban legtöbbet költő millennialok régi kedvenc filmjeik új részeire a lányaikkal, fiaikkal ülnek be, és ezzel a fiatalabb generáció is a potenciális nézők közé kerül.

Amikor arról kérdezem Borbély Zsuzsit, hogy a ’90-es években és 2000-es évek elején készült romkomokat azért látom-e sokkal jobbnak, mert valóban azok, vagy mert velük nőttem fel, úgy felel: összetettebb a kérdés, mint hinnénk. A nosztalgia fontos elem: ilyenkor a filmélményhez hozzákapcsolódik az is, hogy épp milyen élethelyzetben voltunk, mit gondoltunk a világról, kikkel néztük meg adott mozit.

„Ahogy Proustnál a madleine sütemény, úgy egy film is felidézhet egy emlékképet, mondjuk, amikor még gimisként a barátnőiddel mentél a moziba suli után és azt gondoltad, a te életed is ilyen lesz, mint a filmszereplőknek” – mondja a filmterapeuta.

Hozzáteszi: emellett az is lényeges, hogy mintha a 80-as, 90-es években más érzéssel, attitűddel készültek volna a filmek. A filmkészítők kevésbé cinikusan álltak a romkomokhoz.

A Clinton-éra virágzó gazdaságában, ahol sikerült csökkenteni az ózonlyukat, optimistább volt a hangulat, nem szivárgott be a politika, nem volt olyan hangsúlyos ebben a műfajban, hogy egy film látványos legyen. Ezek a mozik inkább a karakterekre és az élvezetes párbeszédekre építettek. „A műfaji filmekhez a kiszámíthatóság hozzátartozik: amikor beülsz egy romantikus komédiára, fel tudsz sorolni öt dolgot, amivel biztosan találkozol benne. Sokszor kérik számon rajtuk a hitelességet, miközben az akciófilmekben senkit nem zavar, mennyire valóságos, hogy Bruce Willis leugrik a mozgójárműről. Eközben Nora Ephron egykori vígjátékai például nem bonyolultak esemény szinten, de olyan ívvel készültek, jó párbeszédekkel, hogy mai napig érvényesek.

Valahogy azt érzem, a filmek forgatókönyv része szorult inkább háttérbe.

Az A szerelem hálójában című Tom Hanks–Meg Ryan-filmben például senkit nem zavar, hogy a főszereplők nem a divatlapokból léptek ki. Nem ezen van a hangsúly: a történet és a szereplők erősek. Ez hiányzik mostanában, és talán ehhez próbál visszatalálni a filmgyártás a sok nosztalgiával, ha már hasonlót nem tud írni” – mondja Zsuzsi.

Egyszerre bizsergető és fájdalmas, de néha muszáj nevetni is rajta

A nosztalgia jóleső és izgalmas érzés, de vegyül bele valamiféle fájdalom is: hiszen éppen az a lényege, hogy amiről szól, az elmúlt. „Valami ilyesmit éltem meg én például a Bridget Jones negyedik része kapcsán: ott ültem a moziban és szinte arcul csapott, hogy hány év eltelt.

Már negyvenesek vagyunk, és tudjuk, hogy amit az első részek alatt gondoltunk a világról, az valójában nem úgy van. Nekünk is el kell engedni Mark Darcyt, mert ő is csak egy a szerelmek sorában?” – vallja be őszintén Zsuzsi.

De vajon ez utólag megváltoztatja az első részekhez való viszonyunkat is? Miközben átérzem, mit jelent ez a szomorúság, valahogy mégis azt gondolom, a sorsközösség érzését is elhozza magával: azért mégiscsak eljutottunk idáig, és micsoda dolgokat csináltunk végig az életben mi is, mire Bridget történetének záró képkockáit látjuk.

Hasonló érzéseim voltak a Nem férek a bőrödbe második részét nézve a moziban: 14 éves voltam, amikor megjelent az első film. Teljesen egyértelmű, hogy akkor a Lindsay Lohan által alakított kamaszlánnyal azonosultam. Most már Lindsay és én is az „öreg testet” képviseljük a sztoriban, de kevés felszabadítóbb dolog van, mint teli szájjal ezen röhögni a moziteremben a régről ismert karakterekkel együtt. A készítők itt jól teljesítettek: minden szereplő visszatért, és már ez fontos része a hitelességnek. Hiszen velünk együtt öregedtek közben húsz évet. Ráadásul a karakterek hozzák önmagukat (és hála ég nem lett gagyi sem a folytatás), annak ellenére, hogy rajtuk is nyomot hagyott az élet – ezért aki szereti a könnyed szórakozást és annak idején látta az első filmet, annak jószívvel ajánlom (Fiala Borcsa kritikáját pedig itt olvashatjátok).

Hathat-e sokadszorra is a meglepetés varázsa?

A filmterapeuta még egy fontos dologra rámutat: talán a húsz évvel ezelőtti mozik új részei azért is nagyon vonzóak számunkra, mert valahogy napsütésesebb volt a hangulatuk (természetesen a vígjáték, családi film és romkom műfajon belül maradva), és ez nem az émelyítőt, vagy a giccsest jelenti. „Valahol a Mátrixszal eljött egy váltás, ami begyűrűzött más műfajokba is. Van, amit te látsz a világból, de ott húzódik mögötte egy sokkal sötétebb réteg: ez pedig egyre inkább fel akarta fedni magát a vásznon is” – mondja Borbély Zsuzsi. 

Jelenleg Az ördög Pradát visel a legjobban várt film a folytatások közül, hiszen ennek forgatása most zajlik, és a TikTokot, az Instagramot el is lepték a kulisszatitkokkal teli felvételek (ezek alapján egyelőre annyit tudni, hogy Anne Hathaway nagyon sokat fog rohangálni New York-i zebrákon és kereszteződésekben különböző outfitekben). Nemrég bejelentették az Átkozott boszorkák (1998) második részét is, ami Nicole Kidmant és Sandra Bullockot hozza vissza együtt a vászonra.

Az egyre több folytatás talán azzal is összefügg, hogy az a korosztály, aki akkor 20-30 évesen alakította a főhőst, a változó társadalomnak és filmiparnak köszönhetően már 50-60 évesen is megkaphatja a címszerepet a vásznon (szerencsére).

„A régi szereplők, akik még a második-harmadik részek forgatása idején is ismert és szeretett nevek, az eredeti történettel járó nosztalgiafaktor, a sorsközösség élménye mind fontos tényezők. Viszont egyetlen dolog hiányozhat: éppen a meglepetés varázsa, ami minden első rész láttán elhozta a világsikert. Bár sokszor mondják, hogy a folytatásnál a csalódás szinte borítékolható, bízzunk benne, hogy a filmstúdiók nemcsak a jogokba és a színészekbe fektettek rengeteg pénzt, hanem a forgatókönyvet is elég alaposággal dolgozzák ki. Hiszen a jó filmnek még mindig ez a legfőbb alapja” – foglalja össze Borbély Zsuzsi.

Bár a kedvenceink kapcsán a várakozás ideje is már nosztalgiával telik (hányan nézik még újra az összes első-második részt?), az lenne az igazi hab a tortán, ha valóban emlékezetes, méltó és hiteles filmek születnének.

Ti kivel találkoznátok még újra a mozivásznon az elkövetkező években?

Széles-Horváth Anna