Na, ebből majd tanulsz! – A leckéztetés a magyar iskolarendszer kulcsa

–

Augusztusban már nem olyan a nyár, már félig ősz van, az oktatás minden résztvevője érzi a nyomást, hamarosan indul az őrület. A szülők megveszik az elképesztő árú tanszereket, kisautó- és unikornis mintával könnyítik a gyermekeken a súlyt. A tanárok az abszurd mennyiségű tananyagot gondolják át, magyarázatokat fogalmaznak meg a gyerekeknek, a szülőknek, az iskolavezetésnek és még tovább, hogy miért nem tanuljuk meg idén az előírt tankönyv előírt, de értelmetlen fejezetét.

És az egész tanév, és az azt megelőző nyomasztás senkinek se jó, mégis – kevés kivétellel – senki nem tesz semmit, csak túlél.

Túléli a közoktatást a gyerek, a szülő és a tanár. Kivétel van. Lehet szerencsénk, lehetünk nagyon tájékozottak, lehetnek ismerőseink, és van az a pénz, vagy ez így egyszerre, hogy kimentsük a gyereket és magunkat a közoktatásból. De amíg a rendszert magát is leckéztetik valahonnan felülről, ha épp nincs minisztérium, akkor a nagy H-s Hivatal, addig nincs és nem is lesz akarat arra, hogy a felek összeálljanak, és az iskolarendszer csak legyen, anélkül, hogy észrevennénk. Természetesen.

„Mindig így szoktuk” 

A leckéztetés a mindenkori magyar oktatásügy kulcsfogalma. A modell pedig egyszerű: a tanár tudja, a diák nem, és ez így marad egészen az érettségiig, vagy rosszabb esetben a diplomaosztó utáni pezsgőzésig. Amikor is végre összetegeződhetünk, ugye, kolléga.

A rendszer lényege a mesterségesen fenntartott egyenlőtlenség, az ebből majd tanulsz attitűd, ami bár bizonyítottan kontraproduktív, mégis biztonságos a rendszert működtetőknek.

Már amennyiben nem kell beletenni kreatív energiát. A tanár, a szülő és a tanuló ebben az egyenlőtlenségben egy egyenlő oldalú háromszög oldalai, épp csak a sarkoknál érintkeznek, épp csak annyi információt csöpögtetünk át egymásnak, amennyit szükségesnek tartunk, a hiányokat kitölti a „mindig így szoktuk” vagy a „majd én azt tudom”. Igazából nagyon keveset tudunk. 

A gyerek kötelezően hat évesen megérkezik egy olyan szabályrendszerbe, amit, ha minden jól ment eddig, nem tud betartani. Végigüli a legszebb éveit. A keretek persze szükségesek, de mégis a kényelem és a megszokás a legfontosabb mozgatói annak, amilyen az iskola. Ebből a szempontból hatalmas a fejlődés, hogy a gyerekek mozgásigényét felismerte az oktatásirányítás. A mindennapos testnevelés áttörés lehetne, ha lenne infrastruktúra, amibe a személyi állományt is belegondolom. Nincs annyi tornaterem, nincs annyi testnevelő, amennyi a kivitelezéshez szükséges. És ez csak egy egyszerű példa az amúgy jószándékú és előremutató döntésekre, amit a felelősök anélkül hoztak, hogy megnéztek volna egy iskolát belülről, vagy beszéltek volna valakivel, akinek nem halvány és romantikus emlékei vannak a közoktatásról.

Milyen vagy gátfutásban?

Gyakran érzem, hogy a közoktatás egy önmagáért való rendszer, és nem veszi figyelembe, hogy a célja a folyamat végén a lehetőség szerint korszerű tudással és önbizalommal rendelkező boldog, felnőtt. Ennek minden elemére tudna hatni az iskola. De ezeket nem teszi.

A kompetenciamérések eredményei, bár elérésük szinte lehetetlen, mégis jelzik, hogy a tudást nem sikerül átadni, különös tekintettel arra, hogy a kötelezően használandó tankönyvek ezt nem igazán tartalmazzák. Vagy ha igen, az nem áll össze a diákok fejében, mert nincs kötőanyag, nincs átjárhatóság az tantárgyak, tananyagok között.

Erre megoldást kínálnak az alternatív iskolák, a módszerek már elérhetőek, csak nem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kötelező továbbképzésein. A tankerületi rendszerrel belépett egy szakértői bizottság, olyan, mint abban a játékban, amiben a kártyán kisorsolt szakterületen kell szakértenie a játékosoknak. A tankerületekben rendszerhű hivatalnokok ülnek, akik valamikor értettek az iskolához, de a szakértelmüket a pozíciójuk felülírta.

Ez innentől gátfutás mindenkinek, szép lassan elfutjuk a maradék önbizalmunkat is. A tanár még rosszabbul végzi a munkáját, mert gátakat kerülget vagy ugrik át, a szülő próbálja követni a tanárt, és ha elege lett, jobb esetben levegőnek, rosszabb esetben ellenségnek tekinti, a gyerek meg boldogtalanul sétálgat a pálya szélén. És ha sajátos nevelési igényű, lassan kicsekkol a rendszerből. A célvonalnál az összeszerelőüzemek szórólapjait osztogatják. Baráti körben gyakori vitatéma, hogy szándékos színvonalcsökkentés folyik, vagy csak ügyetlenül csinálják azok, akik döntéshelyzetben vannak. Én a szándékosság mellett érvelek, és nincs nehéz dolgom.

Nem is kell paranoiásnak lenni annyira, főleg, ha átlapozzuk a gyakran évente megújuló kötelező tankönyveket.

Működő fogalmakat vonnak ki, nem működőeket hoznak be, megkeverik a pedagógus, és megnehezítik a gyerek feladatát. A szülő már nem tud segíteni neki, nem érti, mi az a tulajdonságot kifejező szó, hiszen ő a melléknévről tanult akár több európai nyelven is. Azt gondolom, az ilyen fogalomcserékre nincs észérv, nincs bocsánat. A züllesztés kézzelfogható.

Pedig a gyerekek lelkesen kezdik

Ehhez senki sem tud jó képet vágni, és azt hiszem, nem is kell. Ami viszont kell: egyeztetés, nyitottság, hogy a tekintélyelvet felváltsa a célorientáltság, amiben a boldog és tájékozott felnőtt a cél. Ehhez először is az kell, hogy a rendszer résztvevői ne nézzék egymást hülyének. A tanár a szülőt, a szülő a tanárt, bárki a gyereket. A Hivatal nagy H-val meg senkit. Nagyon sok tájékozott oktatáspolitikus van, sajnos nem döntési helyzetben. Engedni kell, hogy azok foglalkozzanak oktatással, akik értenek hozzá, ne azok, akik remekül hajtanak végre bármit. Gyors és átgondolatlan ötleteket, amiket aztán vissza lehet vonni, például a kompetenciamérés osztályzását és felvételibe számítását, vagy egy teljesen amatőr és bántó teljesítményértékelési rendszert.

Az iskolarendszer leckéztetése nem vezet sehova. Nincs olyan, hogy ezek a fiatalok már nem olyanok, mint mikor mi voltunk fiatalok. De, pont olyanok. Pont olyan lelkesen kezdik az első osztályt, amíg az orrukra nem koppintanak a tiltásokkal. Pont olyan szívesen beszélgetnek a pedagógussal, aki a személyiségével valahogy mégis elnyerte a bizalmukat, amíg nem teszik meg a tanárt ellenségnek.

A gyerekek adják a rendszer lelkét, rájuk kellene a legjobban vigyázni, mert igazából az ő hangjuk, a megmaradt természetességük vigyáz ránk, hogy ebben az eltorzult szisztémában mindannyian emberek maradjuk.

Murányi Renáta